Ötven körül az ember már kevéssel beéri. A világmegváltásról régen letett, jó ideje arról is, hogy közvetlen környezetét üdvözítse. Saját magának, privát használatra még őrizgeti valami halovány mását a végső nagy megváltásnak, de azzal tisztában van, hogy sokkal jobban jár, ha apránként veszi magához az üdvösséget és nem vár az utolsó nagy katarzisra.

Őszintébb perceiben még felteszi a fölösleges kérdéseket: miért vagyunk a világon?, mit kerestél ezen a földön?, az élet célja a küzdés maga?, lenni vagy nem lenni? – de már nem gondolja, hogy gondolkodással, logikával, kauzális okoskodással olyan érdemi eredményre juthat, amelyet az előtte járó bölcsek meg ne fogalmaztak volna.

Mégis, írás közben néha teljesen váratlanul felbukkan egy-egy spontán felismerés. Olyan tiszta képzet, amely addig ismeretlen összefüggésbe helyez egészen egyszerű dolgokat, amelyhez nem az okok és okozatok végiglépkedésével jutunk el, hanem maga az alkotói folyamat avat be a titkok világába.

Igen, az írás számomra jó ideje a megismerést is jelenti. A beavatódás egyszerre keserves és felemelő folyamatát, az elhárítások és visszafogadások, tagadások és cáfolatok, szétválasztások és egybefűzések, oldások és kötések, hitek és kételyek nem annyira gondolati, hanem sokkal inkább lelki, érzelmi, hangulati, sőt stiláris egymásutánját, amelyek végén ott találom a csodálkozással vegyes megrendülést: igen, igen, amit most megtaláltam, amit jelzőimmel most körbeültettem, amin igéimmel átgázoltam, amit főneveimre felszúrtam – igen, alighanem ez lenne, ez lehetne a válasz a fel nem tett kérdésre, ez lehetne a súlyos kételyre magyarázatot adó felismerés, ha tetszik: ez lenne az a kis katarzis, amelyre a külső ingerek nem tudtak rádöbbenteni.

Az ember ilyenkor hátradől a székében, egyszerre rémült és elégedett (hasonló pillanatban írhatta József Attila, hogy Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!), egyszerre érzi magát üresnek a túltelítettnek, talán mint az asszonyok gyermekszülés után. Örül annak, hogy megismert valamit a világból, és elborzad attól, amit eközben önmagáról megtudott. Elégedett azzal, amihez eljutott, de kudarcként éli meg, hogy nem jutott többre.

Régóta kudarcom alkatrészeiből építem fel sikereimet – és elégedettségem darabjai állnak össze keserűséggé. Annyi hendikepet gyűjtöttem magamnak, hogy már fölénnyé kristályosodnak, és olyan erényekkel büszkélkedem, amelyek egyben legnagyobb hibáim. Emelkedem, miközben süllyedek, és aláhullok magasröptömben.

Akkor mégis: mit kerestem ezen a földön? Talán épp ezeket a pillanatokat, amikor anélkül, hogy ezt különösebben kutattam volna, valami feltárult előttem, hogy ezer másvalami rejtve maradjon. A pillanatok, amikor éreztem, hittem, tudtam, hogy kiemelkedtem a semmiségből, a közönyből, az elkoptatott hétköznapok szürkeségéből. Igen, ha érdemes, ha egyáltalán érdemes még bármit is, akkor ezekért a pillanatokért, amikor sikerül a szabadulási kísérlet, amikor lepattan kezemről a lánc, nyakamról a lakat, lábamról a kaloda. Amikor minden ellenkező jóslat ellenére szerencsés véget ér a mutatvány.