Rövid ideig örülhetett annak, hogy az évfolyamtársai részéről szinte naponta elhangzó kérdésre – sikerült-e már valahol elhelyezkednie? – végre büszkén rávághatta, persze, a Szeizmológiai és Műholdkövető Állomáson kapott laboránsi állást. Ezzel ugyan eloszlatta a gyanút, hogy jogosulatlanul veszi igénybe a dolgozókat megillető esti egyetemi képzést, és csak azért felvételizett ide, mert a nappali tagozaton esélytelen lett volna, ám válaszával újabb kérdéseknek engedett utat, hiszen az állomás jól hangzó, ám kissé titokzatos nevének említése újabb kételyeket keltett a többiekben, még az is felmerült, vajon egyáltalán létezik-e ilyen intézmény.

Pedig létezett, még ha léte nem is volt teljesen tisztázott. A Tudományos Akadémiának ugyanis két teljesen különálló intézete foglalkozott szeizmológiával és műholdkövetéssel, e két ágazat alig is egyeztethető össze, egyik a föld mélyébe hallgatózik, másik az eget kémleli, ám praktikus okokból (valójában takarékosságból) a vidéki városok kirendeltségein ezt a két tevékenységet egy kalap alá vették, egy épület, egy költségvetés, egy igazgató, és a két tudományos főmunkatárstól eltekintve csupa olyan beosztott, akik egyformán értettek (vagy inkább egyformán nem értettek) a két kutatási területhez. És bár a filiálét az akadémiai intézetek felügyelték, adminisztrációs szempontból mégis a helyi egyetem alá vonták, ennek megfelelő osztályai kezelték a pénz- és káderügyeket.

Amikor azt kérdezték, akkor végül is az egyetemhez tartozik-e az állomás, a fura helyzetet elég nehéz volt elmagyaráznia az évfolyamtársaknak, akik egyre csak csóválták fejüket, sosem hallottak erről a szeizmikus izéről, mi szükség is lenne itt földrengésmérésre, pláne műholdkövetésre, ott vannak az országos létesítmények, nehogy már egy vidéki kisváros sosem látott épületében elhelyezett műszereken és efféle laboránsok éberségén múljanak Ég és Föld dolgai.

Tovább rontotta szavahihetőségét, amikor a másodjára érkező kérdésre, "És te voltaképp mit csinálsz ott?”, csupa képtelenséget sorolt fel.

A hét páratlan napjain például kiautóbuszozott a szomszédos faluba, majd gyalogosan elhagyta a települést, átvágott a mezőn és addig haladt egy takaros kis erdőben, amíg el nem érte az állomás által felállított mérőpontot. Speciális kulccsal kinyitotta a földbe ereszkedő vastag acélrúdra erősített fémkasztni légmentesen záró ajtaját, a műszerből kitépte és szolgálati táskájába jól eltette a két nap alatt kiforgott papírtekercset, ellenőrizte, van-e elegendő tinta a készülékben, ha nincs, feltöltötte a magával hozott üvegcséből, megnézte, megfelelő-e a szárazelemek biztosította feszültség, nem szorul-e cserére a telep.

Páros napokon pedig éjszakai ügyeletet teljesített az obszervatóriumban. Ebben a csillagvizsgálóban azonban még véletlenül sem vizsgáltak csillagot, csupán meghatározott műholdak pozícióját figyelték meg. Hiá­ba ágaskodott a nyitható kupola alatt egy jókora teleszkóp, abba nem volt hol belenézni, és irányítani is csak az előre betáplált pontokra lehetett. Ezt a munkát az ügyeletet vezető tudományos főmunkatárs végezte, figyelte az órát és adott időben megnyomta a megfelelő gombokat, erre előbb kinyílt a kupola, majd halk berregéssel beállt a teleszkóp a szükséges pozícióba. Újabb gombnyomás, megtörtént az exponálás, azaz fényképfelvétel készült az ég adott pontjáról. Neki az a dolga, hogy óránként, azaz minden exponálás előtt új lemezt töltsön a készülékbe, a felvétel után kivegye, papírtasakba csúsztassa, arra ráírja a megfelelő sorszámot, majd azzal az adattáblázattal együtt, amelyet a főmunkatárs készített a műszak végén, gondosan belehelyezze az előre dátumozott és az akadémiai intézetnek címzett aznapi fémkapszulába. Másnap reggel aztán egy másik laboráns ezt vitte ki a vasútállomásra és adta át a fővárosba induló vonat kalauzának, aki évek óta végezte a futárszolgálatot, hozta az üres és vitte a megtelt kazettákat.

Ilyen nincs, hitetlenkedtek diáktársai, csak kitalálja az egészet, ugratja őket. Ám úgy tűnt, belemennek a mókába, mert egyikük komoly képpel megkérdezte: "Ezek szerint csillagot egyszer sem láttál abban a híres obszervatóriumban?”

Neki meg az az este jutott az eszébe, amikor kisfőnöke megtanította gózni. Sakkozni tudott és szeretett, de erről a keleti játékról soha nem hallott, nézett is nagyot, amikor a tudományos főmunkatárs kiterítette a 19×19-es táblát és elővette a több száz fehér és fekete "követ”, valójában lapos, gombszerű kerámiakorongot. Ezeket egyesével kellett ráhelyezni a vonalhálózat kereszteződési pontjaira bizonyos szabályok szerint, lehetett területet foglalni és foglyokat ejteni, az egész roppant bonyolult stratégiai játék benyomását keltette. Ésszerű ajánlatnak látszott, hogy a semmittevés hosszú időközeit ezzel töltsék. Amint szaporodni kezdtek a táblán, látszólag nagy összevisszaságban, de mégis valami rejtett rendezettséget mutatva, a fekete és fehér korongok, ő egyszer csak azt találta mondani, hogy ez az egész most úgy fest, mint a csillagos ég, amikor a felfoghatatlan és nyomasztó nagy káoszban felismerjük a csillagképek alakzatait és azt gondoljuk, hogy azokban ölt testet a kozmosz titkos rendje.

Kisfőnöke csak vállat rándított, de évfolyamtársainak nagyon tetszett az elmesélt kis történet és a szemléletes analógia, meg is jegyezték, vajon a nagyokat lódító állítólagos laboránsnak a fizikai kar esti tagozatán végzett tanulmányai helyett nem inkább novellák írásával kellene-e foglalkoznia.