Ha már írtam Csontváry A szerelmesek találkozása című képéről akkor, amikor még tisztességes reprót sem lehetett találni róla a neten, akkor csak megeresztek pár újabb sort most, amikor minden magyar árverési rekordot megdöntve már el is kelt 230 millióért. A Kieselbach Galéria honlapján megtalálható az aukció teljes kínálata, így könnyen rá lehet bukkanni a vonatkozó oldalra, ahol nemcsak az alábbi képek találhatók, hanem a festményről is minden információ beszerezhető. Nem is akarok én ehhez semmit hozzátenni, tessék, lehet gyönyörködni, hozzá nem értőknek pedig sajnálkozni, hogy nincsen a mellényzsebükben negyedmilliárd magyar forint egy remekműért, mint tette ezt az Index riportere itt.

A nagy összmagyar pillangószív-verseny mellékvizén indítottam el saját pillangószíves játszódásaimat, előbb különböző ötletekkel, posztokkal, blogokkal, aztán úgy, hogy elkészítettem a polgári, a liberális, a szocialista és az ukrán pillangószív oldalát (kacagni innen indulva lehet: pillangószív-főoldalam), végül úgy, hogy magam is jétékot indítottam Mondj pillangószívet! címmel, ebben a játékostársaknak különböző frezeológiai egységeket kellett megalkotniuk a pillangószív szóval.  A kevés résztvevő ellenére 3 sikeres és igen szórakoztató fordulót bonyolítottunk le, aztán a negyedikre picit leült a lelkesedés, de addigra szerencsére megvolt a leendő döntő 3 résztvevője. Számukra hirdettem meg a pillangószív-döntőt, melynek során a Pillangószív napja alkalmából tartott könyv- és filmpremier beharangozó szövegét kellett megalkotniuk. Három igencsak élvezetes pályamű született a rendkívül nagy értékű címek elnyeréséért, és hogy a döntés felelősségébé bele ne rokkanjak, öttagú szakmai zsűrit hívtam segítségül. A tagok helyezéseinek összegzésével állt elő a végső sorrend, és így került odaítélésre az I., II. és III. díj a vele járó magas, életfogytiglan viselhető címekkel.

Minden további részlet és konkrétum megtudható itt:

pillangószív-eredményoldal.

Jó szórakozás és további kellemes játszást mindenkinek.

Már nagyon várjuk haza Csöngét. Második évét járja az ELTÉn, szociológiát hallgat, meg sok egyéb mást is, ami belefér az életébe és a tanrendjébe. Többek között azt is elhatározta, hogy ha már ukránul nem tudták megtanítani egy ukrajnai magyar iskolában, akkor most megtanul oroszul Budapesten. De felvette az angolt is, ebben mindig elég jó volt, előfordult, hogy itthoni orosz, ukrán barátaival (esetenként udvarlóival) Byron nyelvén hamarább szót értett, mint Puskinén vagy Sevcsenkóén. De jut ideje a tanulás mellett másra is, az Új Színház közönségszervezője lett, az Animus Kiadónak pedig a részükre kiajánlott angol nyelvű ifjúsági könyvekről ír lektori jelentéseket. Élvezi a fővárost, ha teheti, koncertekre, kiállításokra jár, bele-beleveti magát a szellemi forgatagba. Szűk volt már neki Ungvár, állapítja meg Éva, én meg igazat adok neki, látom, ahogy leányom személyisége kinyílik és mindent befogad, ami épülésére szolgálhat. Amennyire valószínűnek látszott, hogy Kolos veszprémi tanulmányai után hazajön és itthon lesz programozó, annyira bizonytalan, Csönge majdani szociológusként merre fordítja szekere rúdját. Budapest kulturális pezsgése ugyan erősen vonzza, de már most sem elégíti ki a csillogás: szakmai érdeklődése inkább a deviancia, a peremlét, a társadalmon kívüliség felé fordítja, nagy sajnálatára eddig nem sikerült börtönben terepmunkát folytatnia, de egy szabadulttal máris felvette a kapcsolatot. Különleges empátiával közeledik a fogyatékosok, hajléktalanok, szenvedélybetegek, etnikai kisebbségiek felé. Ha ebből a körből választ majd magának működési területet, akár haza is jöhet Kárpátaljára. Aranybánya egy frissen végzett szociológusnak.

Ezt a fogékonyságát egyébként az anyjától örökölte. Ha Évával étteremben ülünk és bejön oda egy fogyatékos gyerek, azonnal a mi asztalunkhoz akar ülni. Részegek, koldusok, őrültek mindig őt szúrják ki, segítségre szoruló emberek száz mellettük elhaladó járókelő közül őt szólítják meg. Itthon három öreg van a nyakán, ráadásnak én, két beteg szomszédot mégis ő istápol, az utca összes öregasszonyának ő méri a vérnyomását, rátelefonálnak, és ő megy. Dehogy a higanymilliméterek miatt hívják: legyen kinek jól kipanaszkodniuk magukat. Nem is értem, nőm hogyan dolgozza fel a betegekből, elesettekből áradó sok negatív energiát, miként is tudja a 46 kilójával vállára venni a világ ennyi gondját, baját. Az angyalok már fényesítik neked a felhőt, mondogatom neki néha élcelődve, ő meg nem marad adósom: de ott ugye majd én viszem neki ágyba a kávét.

Éva mindezt ösztönösen teszi, Csönge meg a tudományos alapokat is elsajátítja hozzá, hú, előre látom, a szociális háló micsoda erős szeme szövődik majd nálunk.

Bármennyire is várjuk már Csöngét haza, így az év végén, most mégis kapóra jött, hogy éppen ott van, ahol. Nem először történik, hogy kisebb-nagyobb hivatalos dolgokat elintéz helyettünk, bemegy kiadókba, szerkesztőségekbe. Néha egy-egy fontosabb aktusban is kivált bennünket, év elején a hivatalos ceremónián ő vette át Éva Márai-díját, a mai napon meg én szalajtottam el a Kossuth Klubba, hogy a Mozgó Világ szerkesztőségének évzáró buliján átvegye az egyik nekem ítélt nívó-díjat. Sajnos nem sokat időzhetett a rendezvényen, mert a budapesti angol gimnáziumba járó kárpátaljai orosz barátjának meg éppen ma van a szalagavatója, s arról sem késhetett el. Későn ért vissza a kollégiumába, de pár szóban még megírta, sok szépet mondtak rólam a díjátadáson – és mindenki üdvözöl. Ezúton köszönöm.

Díjat kapni egyébként jó dolog, Éva ugyan inkább zavarba jön tőle, de nekem, miért is tagadnám, legyezgeti a hiúságomat, persze leginkább akkor, ha kollégák döntenek, nem pedig a felterjesztések közt (mint kendermagban) válogató főhivatalnokok (pláne politikusok). Én a konkrét teljesítményre, adott műre, könyvre adott szakmai díjakat becsülöm. Az életműért meg a „folyamatosan magas nívó”-ért odaítéltek kicsit mindig gyanúsak, sokszor érzem úgy, mintha az illetőre egyszerűen rá került volna a sor, esetleg betöltött egy kerek életkort, nem is igazán érdekes, produkált-e az utóbbi évben valami kiugrót.

Bár a laudációmat nem hallottam, az indoklást sem ismerem, mégis pontosan tudom, erre a mostani nívódíjra az Egy manzárdőr feljegyzései alcímmel megjelenő naplójegyzeteimmel lettem érdemes, ezekből eddig, ha jól számolom, éppen  24 jelent meg hónapról hónapra a Mozgó Világban.

A sorozat 2004-ben indult. Az ezredforduló hét esztendejét felölelő korábbi naplóm folytatásának tekintem, amely 2000±3 cím alatt várja jó ideje (és kissé reménytelenül) könyv alakú megjelenését.

Krónika és eseménymondás helyett kezdettől inkább írójegyzetekben, kisesszékben rögzítettem a benyomásaimat, megfigyeléseimet, töprengéseimet, talán sikerült megtalálnom a megfelelő stílust, beszédmódot, amelyben a napi események, a visszaemlékezések és az eszmefuttatások úgy nyerik el a személyesség többletét, hogy nemcsak az derül ki, miként él saját környezetében a szerző, hanem az is, hogy privát mikrokozmosza miként illeszkedik – az ő révén vagy az ő ellenében – a változó világba. Ilyen megközelítésben a konkrét történéseknél fontosabbá válnak a folyamatok, a tényeknél az összefüggések, és így az ez van puszta rögzítésén túl a szövegek egymásutánja talán kirajzolja a hogyan keletkezett függvényeit is. 

Panta Rhei, minden mozog, vélte Herakleitosz, és követői azt vallják, hogy dolgok nem annyira vannak, mint inkább lesznek, keletkeznek, létezővé válnak; s elmúlnak. Nincs jogunk bármiről bármit adott mivoltában megállapítani, mert a következő pillanatban már egy másik megállapítás érvényes rá.

Az én belső állandótlanságomra, tíz-tizenöt évenként bekövetkező szemléletváltásaimra nagyon is jó alibi a hérakliteusok felfogása. Írói programnak sem akármilyen cél megragadni a keletkezést, sarjadást, egymásból következést. Ez sokkal nemesebb feladat, mint krónikásnak elszegődni. De még a folytonosság hieroglifáinak a megfejtésénél, az idő-kontinuó hangjainak a meghallásánál is adódhat magasztosabb cselekedet: ha a valóság szüntelen változásán túl felismerjük a változás állandó valóságát. Naplójegyzet ilyesmire persze nem lehet alkalmas, de ahhoz, hogy piramisok épüljenek, előbb földkunyhókat kell tapasztani.

És ha már a díjakról, elismerésekről. Az imént volt nálam egy magyar vitéz. Amúgy ungvári gyerek, a rendszerváltás táján részt vett az itteni szerveződésekben (akkor szerezte érdemeit), 10 éve települt át, a határ közelében lakik. Most azért keresett meg, mert a vitézi rend arra érdemes határon túli magyarokkal is bővíteni kívánja sorait, őt bízták meg, hogy a jelölteket felkeress. Én lennék az egyik.

Megköszöntem illő módon a megtiszteltetést, és kávézás közben elsoroltam az indokokat, miért nem tudom elfogadni a vitézi rangot.

A világ mozog. De nem visszafelé.

_________
eredeti: litera, 06. dec. 16.

Budapest terasz - mobil tartalom

Balla D. Károly 

DALÍ ÉS DOLÝK

Egy manzárdőr feljegyzései, 2006. november

Bizony, ha az embert azzal hívják avantgárd irodalmi est megtartására Európa újdonsült kulturális fővárosába, hogy szereplése a Salvador Dalí-kiállításnak lesz egyik kísérőrendezvénye, akkor nem árt jól felkötni a gatyamadzagot. Épp azon voltam, hogy illendően megszeppenjek a katalán mester nyomasztó zsenialitásától, ám felötlött bennem: ha valaki, akkor éppen ő volt az, akitől távolt állt a tekintélyelvűség, aki fittyet hányt bármire, amit mások imádtak, tiszteltek, piedesztálra emeltek, így talán égi műterméből letekintve nem találja teljesen méltatlannak, ha szerény íróféleként képeinek holdudvarában különösebb meghatottság nélkül mutatkozni merészelek.

De más módon is segítségemre sietett a nagybajuszú (Nana, azért ne bratyizzunk! – emeli fel aranynyelű sétabotját).

Első dolgom volt, hogy az interneten böngészni kezdtem a Pécsi Művészetek Háza honlapját, mit is írnak erről a kiállításról, mihez lehet és kell viszonyulnom. A Dalít bemutató első bekezdést olvasva egy ponton furcsa érzésem támadt: „Újszerű látásmódja, szélsőségesen szenvedélyes és exhibicionista alkata örökös botrányhőssé tette. Ekként alkotott, szeretett, élt, miközben fenekestül felforgatta a 20. századi művészetet. A szürrealista alkotásmód magas esztétikai szintre emelésével egyszerre nyit és tetőz be egy korszakot.” (Dőlt kiemelés tőlem.)

Hm. Ez olyan, mintha én írtam volna. Vagyis… Ezt én írtam. Az ember néhány év távlatából is felismeri a saját gondolatát, szóhasználatát. Igen-igen, ez az én megfogalmazásom. De hogy kerül ide? És főleg: honnan?

Bizony, kellett egy kis nyomozást folytatnom az interneten, amíg nyomára bukkantam a forrásnak és a bizonyítéknak. A következők derültek ki.

2003-ban egy rövid időre bekapcsolódtam a Wikipédia nevű internetes enciklopédia építgetésébe. Az évek óta gazdagodó angol nyelvű verzió mintájára létrejött magyar „wiki” akkor még eléggé ismeretlen volt a szörfölő közönség számára. Az ötletet, hogy egy lexikont maguk a felhasználók szerkesztenek, remek játéknak gondoltam, de hogy tudományos hitelességű információk tárházává válhat, abban erősen kételkedtem. Így aztán kicsit meg is tréfáltam szerkesztőit azzal, hogy nem csupán valós szócikkek megírásával járultam hozzá a munkához, hanem elhelyeztem néhány fiktív fogalom definícióját is. Erre persze rájöttek a külső szerzőket időnként felülbíráló belső, ugyancsak önkéntes wikipédisták, elmeszüleményeimet kivonták a törzsanyagból, és mivel gyanússá váltam, igaz értelmezéseimben is kételkedni kezdtek. Pedig milyen jókat írtam Heidegger Semmijéről… No, azért akadt olyasmi is, aminek az érvényességét utóbb mégis elfogadták, így a Salvador Dalíról a Wikipédiában olvasható szócikk két és fél mondat erejéig most is az én három évvel ezelőtti, kicsit talán szubjektív megfogalmazásomat tükrözi. Ennek utána is lehet menni, hiszen az enciklopédia szerkezete olyan, hogy rögzítésre kerül minden korábbi változat, fel lehet fedni az oldal történetét, így megtaláltam 2003-as első bejegyzésemet (Dalínak addig nem volt szócikke), és mivel előzőleg regisztráltam magam a honlapon, így a nevem is visszakereshető volt. Így akár bizonyítani is tudom szerzőségemet, ám sietve hozzáteszem, a szabad lexikon egyik ismérve éppen az, hogy a benne található információk közkincsnek számítanak, ennek tudatában gyarapítják a közreműködők. Nincsen tehát copy right-om a fentebb kiemelt szövegrészre, s ha lenne, sem élnék vele, a dolog érdekessége éppen az, hogy akkori megállapításaim kiállták az idő próbáját, alkalmasnak mutatkoztak a későbbi felhasználásra és arra, hogy egy komoly intézmény honlapján és programfüzetében a festőóriás jellemzéséül szolgáljanak.

Ezzel, úgy éreztem, meg is váltottam illetékességem belépőjegyét Dalíhoz – és fesztelenül készülhettem pécsi szövegperformanszomra.

  *

A Kárpátalja Magyar Főiskola egyik kutatója kérésemre (egy terjedelmesebb esszém megírásához) nemrégiben rendelkezésemre bocsátotta egyelőre csak angolul megjelent tanulmányának ¹  magyar szövegét. Az kárpátaljai magyarság lélekszámának alakulására vonatkozó adatok közismertek voltak számomra (a 10 évente végzett népszámlálások közti időkben kb. 3-5 ezer fős csökkenés), meg inkább az lepett, hogy a fogyásnak a számok szerint kétszer ekkorának kellene lennie, ugyanis nagyjából ötezret egyfelől a negatív természetes szaporulat eredményezne, másfelől cirka ugyanennyien költöznek el, települnek át Kárpátaljáról, a kettőnek együtt tehát tízévente 10 ezres veszteséggel kellene járnia. Az ellenmondásra a kutató nem keres választ, én is csak tippelem: alighanem még mindig tart az a rendszerváltáskor indult folyamat, hogy azok is magyarnak kezdik vallani magukat, akiket korábban máshová sorolt a statisztika, illetve a vegyes házasságokban született gyermekeket, úgy tűnik, gyakran magyarnak íratják – így ezek a tényezők részben „visszatöltik” a magyarság lélekszámát, ezért a fogyás csak feleannyi, mint a negatív népszaporulat és az elvándorlás együttesen eredményezné.

Sajnos számszerű bizonyítékokat találtam arra a korábbi feltevésemre, amelyet csupán személyes tapasztalatok alapján szűrtem le. Eszerint a (főleg Magyarországra) kivándorló kárpátaljai magyarok nagy többsége értelmiségi és/vagy fiatal.

A kutató egy 146 fős mintán végzett kérdőíves felmérés adatait adja közre. 15-27 év közötti magyar fiatalokat kérdeztek meg nemcsak saját szándékaikról, hanem arról is, vannak-e a rokonságukban  áttelepültek, s ha igen, mi a végzettségük.

A felmérés szerint a megkérdezettek 71 %-ának van olyan rokona, aki a szülőföldjéről végleg más országba költözött. A hozzátartozók 86 %-a Magyarországra települt át. A kivándoroltak végzettség szerint megoszlása pedig a következő: elemi 2 %, általános 7,4 %, közép 6,8 %, szakközép ill. technikum 30,4 %, főiskolai 25 %, egyetemi 28,4 %.

A kérdezett fiatalok 27,8 %-a nem kívánja elhagyni szülőföldjét, 50,4 %-ukban felmerült a kivándorlás gondolata, 21,7 %-uk pedig már el is döntötte, ha lehetőség adódik rá, akkor más országba költözik.

A két adatsor alapján készített saját összegzésem sajnos a legrosszabb sejtéseimet is felülmúlja. A külföldre távozó kárpátaljai magyaroknak legalább a háromnegyede diplomás (szakirányú közép vagy felsőbb fokú végzettséggel rendelkezik), és az itt élő a fiataloknak alig több mint egynegyedéről mondató el, hogy nem kívánja elhagyni az országot. Amennyiben az adatok helytállóak és a felmérés reprezentatívnak tekinthető, az a kárpátaljai magyar közösségnek – mint működő egésznek – a biztos megszűnését vetítik előre, hiszen éppen annak a két rétegnek a képviselői  (a magasabb végzettségűek és a fiatalok) hagyják el a térséget, akiknek a szellemi és biológiai reprodukciót kellene biztosítaniuk. Az átlagában egyre iskolázatlanabbá váló és látványosan elöregedő kárpátaljai magyarság – mint közösség – ezzel véglegesen elveszti versenyképességét, felmorzsolódásra és megszűnésre van ítélve.

Annak a sokszor hangoztatott, de működni még senki által nem látott egységes magyar nemzetstratégiának alighanem ebből a tényből kellene kiindulnia ahelyett, hogy a szülőföldön marasztalás szigorú elve és a kettős állampolgársággal való felelőtlen kecsegtetés ellentmondása között, mint szarva közt a tőgyét, keresi a megoldásokat.

 *

Két újabb hónapot tölt Kárpátalján ifjú filosz barátom (barátnőm, mondanám, ha nem lenne félreérthető), a kedves, szép és magyarul egyre folyékonyabban beszélő Bella, akivel vagy négy évi levelezés után tavaly ősszel személyesen is megismerkedhettem, amikor először érkezett Ungvárra. Ereiben szlovák, ruszin, magyar, szász vér keveredik, laptopjában különböző nyelvű tanulmányok. Eredetileg Dolýkova a vezetékneve, mivel a szlovák törvények szerint a nők nevéhez sokáig kötelezően hozzátartozott az -ova végződés, még ha külföldi is volt az illető, pl.: Sophia Lorenova), néhány éve azonban elfogadott a parlament egy törvényt, amelynek alapján ez már nem tehető kötelezővé. Így például a szlovákiai magyarok, ha új keresztlevelet kérnek ki (ami, mint megtudtam, ingyenes és formális procedúra, akár levélben is el lehet intézni), hivatalossá tehetik ovátlanított vezetéknevüket. Néprajzos barátom ugyancsak néprajzos felesége Juhászovából így lett Juhász. Bella pedig, mielőtt prágai angol gimnáziumából egy Nagy-Britanniai egyetemre felvételizett volna, hasonlóan járt el, így most ő Dolýk, édesanyja viszont továbbra is Dolýkova, mivel a mama nem kért változtatást… S hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a verselni kezdő ifjú hölgy keresztnevét is megváltoztatta, szerinte publikációk fölött a Bellánál jobban fest az Arabella. A szedők, korrektorok és tördelőszerkesztők számára külön örömöt szerző ékezetes elýpszilonhoz képest ez már igazán semmiség…

Bella tavaly elnyert egy EU-s ösztöndíjat, lassan elkészül nagy munkájával: „The Influence of the Europaen Cultural Traditions on the Mythological Stories of Subcarpathian Ruthenians” – ha jól másoltam át a hosszú és bonyolult címet. Munkatervének megfelelően másodszor érkezett helyszíni kutatásra, teljesen bele van zsongva a témájába. Néha úgy látom, mintha identitását szinte kettészakítaná a modern európai műveltség és a ruszin ősiség. Bár angol nyelvű környezetében napjainak nagy részét azzal tölti, hogy a kettő között csatornákat nyisson, hogy egyikből a másikba engedje átáramolni a szavakat és mondatokat, aközben egyre nagyobbá válik benne a civilizáció és a mítosz közti szakadék. Egyik énje a korszerű európai nemzeteszményt szolgálja, a másikkal egy jogfosztott, örökségéből kiforgatott nép homályba vesző történetének és hagyományainak megmentésén dolgozik harcos elszántsággal. Egyik primitívnek, elszigeteltnek, meghasonlottnak látja a másikat, a másik elnyomót, kisemmizőt lát az egyikben. Egyik identitásától vergődik a másikig, előbbiben integrál, összefog, egyesít az európai kulturális kontinuitás felkent papjaként, a másikban elzárkózik, titkos ősiségbe vonul, mitikus eredetbe és pogány hitvilágba kapaszkodik, mint valami örök szellemi partizán. A ruszinok voltaképp ukránok, mondja mosolyogva reggel a tanárának; ez két teljesen különálló nép, két vallás, két nyelv, két hagyomány, vallja délben lengyel barátainak a menzán; este pedig azzal a meggyőződéssel fekszik le, hogy ruszin ősei latinul beszéltek, görögül imádkoztak, héberül írtak, arabul számoltak, törökül káromkodtak, perzsa, arámi, sumer dalokat énekeltek, értettek az állatok nyelvén, és alighanem a csillagokból érkeztek erre a földre.

Ötvenévesen az ember már nemigen tesz szert világnézetre. Addigra vagy van neki, vagy nincs. Illetve hát olyan van, amilyen, változtatni aligha lehet rajta. A világ dolgait valamilyen összefüggésrendszerben elhelyező gondolkodás ekkorra nemcsak hogy kialakul, hanem meg is merevedik. Az öregedés küszöbén állók már idegesítő módon „tudják a világot”, mindent azonnal a helyére tesznek, pillanatok alatt besorolnak bármit a saját rendszerük által kijelölt helyre. És a megmerevedés után következik a beszűkülés: egyre kisebbek a belső hurkok, mindent azonnal rövidre zár az egylépéses kauzalitás.

Én meg itt állok, ülök, lebegek bármilyen néven nevezhető világnézet nélkül. Nincs sem meggyőződésem, sem hitem. Sem megragadni, sem elengedni nem tudom a bizonyosságot. Alighogy rátámaszkodom a tudományosságra, tiszta fejjel alighogy átadom magam a racionalitásnak, máris kételkedni kezdek mindenféle ésszerűségben és objektivitásban. Még hogy materializmus és tudományos világrend, ugyan, nevetséges erőlködés az egész. A természet törvényei? Na ne tessék kacagtatni. A törvények emberi kreációk, elménk mankói, amellyel a megismerés felé teszünk komikusan szánalmas és nagyjából fölösleges lépteket. A tudomány nem egyéb, mint az ember alkotta leghatalmasabb fikció. Vagy talán nőnek képletek az erdőben? Úsznak egyenletek a tengerben? Lehet bányászni tantételeket? Kering akár egyetlen Kepler-törvény is a Nap körül?

Gyerekkoromban sokáig Csillagász akartam lenni. Még olvasni sem tudtam, amikor már fújtam a bolygók nevét, kicsivel később már a holdakét is. Kiskamaszként szaklapokat bújtam, nemcsak az Élet és Tudomány, hanem a Föld és Ég (a magyar csillagászok szövetségének a lapja) és a Delta is járt nekem, levelezésben álltam az Uránia Csillagvizsgálóval, csomagban kaptam csillagtérképeket. Ha kicsit rágyúrok, tizenévesen akár csodagyerek is lehettem volna, de ettől megóvott jó sorsom. Meg a lustaságom, nyilván. Mondhatom szebben: hiányzott belőlem a megszállottak elszántsága.

A tudományok mellett mégis kitartottam még vagy tíz évig. Fizikát hallgattam az ungvári egyetemen, elvégeztem hét szemesztert, csoportomban a második-harmadik legjobb voltam, tanáraim fele szeretett, másik fele ki nem állhatott; az ok mindkét esetben ugyanaz: túlságosan önállóan gondolkodtam, a hatalmas tananyag aprólékos elsajátítása és pontos felmondása vagy alkalmazása helyett inkább abból a kevésből gazdálkodtam, ami könnyen adódott. Leleményesség mindig is több volt bennem, mint alapos tudás. Az összes információ birtokában nem nagy szám okosnak lenni, igazi kunsztnak az számít, ha kevés ismeretből rakok össze hiteles eredményt.

Már éppen az elektronpályák energiaszintjei közti átmenetek izgalmas elméletét tanulmányozva készülődtem a diplomázás előtti év szakdolgozatára, amikor egyik napról a másikra elegem lett az egészből. Rájöttem, hogy én ebben a büdös nagy tudományban jó ideje nem hiszek. Amiben pedig nem hiszek, annak hogyan is bizonyíthatnám az érvényességét vizsgán és szigorlaton, hogyan is tehetném rá az életemet merő spekulációk igazolására.

Otthagytam az egyetemet, mint a sicc, a dékán meg járt az apám nyakára, hogy ő próbáljon hatni rám apai szigorával. De én ellenálltam, mint egy partizán.

Nagy hősiességemet rontja, hogy ekkorra megjelent első verseskötetem, és voltaképp nem történt más, minthogy a képletekből kiábrándulva beleszerettem a metaforákba.

Megingott addig sziklaszilárd világnézetem is, bizonyos fokig a szovjet diákok számára csak tagadó mondatokban traktálható egzisztencialistákkal való bűnös ismeretségemnek is köszönhetően.

Csaknem másik végpontjáig lendült ki az inga, de mielőtt a szubjektív irracionalizmusig jutottam volna, szépen megtorpantam, aztán visszakoztam. Illetve dehogy. Inkább az történt, hogy magam alá húztam a lábam és behúztam a nyakam, hagytam, hogy az anyagelvűség kiszaladjon a lábam alól, az idealizmus pedig elsüvítsen a fejem felett.  Ugyan miért is kellene nekem elfogadnom bármely rendszer érvényességét?

Magyar szakos bölcsészhallgatóként egy évvel tovább bírtam, kilenc szemeszter végeztével hagytam ott elölről kezdett tanulmányaimat. Ezúttal nem a célzott tárgy iránti szerelmem múlott el, nyelvhez és irodalomhoz hűséges maradtam, hanem az időmre lettem féltékeny – már nem voltam hajlandó másra fordítani, mint írásra, lapszerkesztésre, kiadóalapításra.

Akkorra ugyanis nagyon meglódult a világ, a peresztrojka repítette a Szovjetuniót a széthullás felé, rendszerváltás elébe nézett Magyarország, s nekem kisebb dolgom is nagyobb volt annál, semhogy a rendszer végnapjaiban az ungvári állami egyetemen tudományos ateizmusból vizsgát tegyek. Pedig Éva, akkor már Csöngével várandósan, két vastag kockás füzetbe még az összes kötelező forrásművet is kijegyzetelte nekem.

Sűrű és gyors esztendők következtek, az én világnézetem meg lógva maradt. Meggyőződéssel sem hinni, sem tagadni nemigen vagyok képes azóta sem, az időben és térben örök anyag sem nem hihetőbb, sem nem hihetetlenebb számomra, mint a világot teremtő ősprincípium, az ősrobbanás-elmélet és a teremtésmítoszok közt alig látok különbséget, ami meg mindenek előtt volt, arra még mindig az ógörög Khaosz tűnik a legtisztább válasznak.

Uram, add, hogy ma se szoruljak istenhitre, fogalmaztam meg egysorosomban kis privát paradoxonomat, s ha úgy hozná a sors, hogy vénségemre mégis hinnem kellene valaminő felsőbbségben, és sem a keleti bölcsek nirvánája, sem a heideggeri Semmi, mint méltatlant, nem engedne magához, akkor külön bejáratú egyszemélyes eklézsiát teremtenék magamnak, közvetlen telefonvonallal a végleg megtagadott Teremtőhöz. Igen, leginkább abban az istenben tudnék hinni, amelyik nem létezik, amely nem teremtette a világot, amely ősszellemként nem őrködik rendje felett, amely egyszerűen nincsen. Kizárólag ezt a megközelíthetetlen és felfoghatatlan istenhiányt tudnám elfogadni magamnál feljebb valónak, mint olyan valamit, amely kívül áll időn és téren, nem része az univerzumnak, és az attól való különbözősége az egyetlen, ami alapján megismerszik. Igen, ha szükségem lenne valaha világnézetre, csakis ezt a fennkölt és nagyszerű, magasztos és végtelen nemlétezést fogadnám magaménak.

Addig meg alattam hadd hemzsegjen a föld tobzódó valósága, fölöttem hadd sziporkázzanak a transzcendens egek, én meg hadd lebegjek itt a manzárdomon, világnézet nélkül, megemelt lábbal és behúzott nyakkal.

___________
eredeti: litera, 06.12.15.

kampány marketing okos telefonra

– Mikor volt utoljára ihleted?
– 1979 május 29-én, amikor a vihart néztem az ablakomból.

A kis párbeszéd köztem és Balogh Robert barátom között zajlott le, amikor legutóbb Pécsett találkoztunk. A kérdés nem volt teljesen spontán, mint ahogy maga a találkozás sem: közönség előtt szerepeltem szövegbemutatóval, és performanszom után ő beszélgetett velem, ő próbálta megtudakolni, mint is vagyok ezzel az egész irodalmisággal. Miután kiderülni látszott, hogy a kreativitás bennem egyáltalán nem az írói készségeket segítő képességként munkál, hanem valami öncélú és túlburjánzó kórként tenyészik, indokoltnak tűnt némi élccel ama fránya ihlet felől érdeklődnie. A válaszomat persze szándékosan fentem a kérdésnél is élesebbre, mégsem kiabálta be senki, hogy a nevezett dátum óta megjelent húsz könyvemet ezek szerint ihlet nélkül írtam-e. A műsorfüzetben szövegindukátorként szereplő beszélgetőtársam arra kért, mesélném el, hogyan is volt azzal a régi májusi viharral, és én, esküszöm, el akartam jutni a konkrét élményig, de előtte fejtegetésbe kezdtem, mi szép is az, hogy a süket Beethoven belülről hallotta a muzsikát, meg hogy Csontváryban és van Goghban megszólalt az isteni sugallat, de bizony az én bensőmben nemigen beszél és dudorász senki más, mint én magam, éppen ezért az ihletnél közelebb áll hozzám az intuíció fogalma, mégpedig abban a felfogásban, ahogy József Attila helyezi el valahová középre az ihlet és a spekuláció közé. Én megelégszem ezzel, ihlete legyen a zseninek és a dilettánsnak. Utóbbinak úgysincs más egyebe.

Ezután jött volna a kis történet, emlékezetem szerint az egyetlen olyan eset, amikor megírta magát egy versem, én csak álltam az ablak előtt, csak néztem a közelben csapkodó villámokat, és amikor leültem a papír elé, nem kellett mást tennem, mint rögzítenem azt, hogy

villámokra szelíden gondolok
topogva az idő ablaka előtt
kiveszett őslények közt keresem
az ablakon túlra menthetőt

negativált én-tudatommal
önnön ellentétembe vagyok zárva
minden testvérem kívül rekedt
megannyi apátlan anyátlan árva

valahol elvesztettem az esőket
hajamba tűzve csak a szél dorombol
az ég fekete tábla-egére
egy villámot rakok ki koromból

Mind a mai napig ez az egyetlen olyan versem, amit fejből tudok, ha bármelyik másikat kell felidéznem, megakadok már az elején, legtöbbször az első sor sem jut eszembe. Sőt, az is megesik, hogy egynek-egynek a puszta létezése is teljesen kihull a fejemből, és rábukkanva meglepődöm: jé, ezt én írtam volna?

Úgy tűnik, régvolt ifjúkorom óta az idő már nem az ablakon át közlekedik számomra, őslények és testvérek után is másfelé kutatok. Ablaknak persze azért mégis kell ott lennie, ahol dolgozom, de nem viszem túlzásba a bámészkodást, jószerével kielégít a tudat, hogy a déliből rálátni az Ungra, amely kis túlzással szólva a kertünk alatt csobog, hogy látszik a kisvasút pályáját övező jegenyesor, és ha kicsit kihajolok, épp most 60 esztendős alma máterem sarka is áttűnik a lekopaszodott fák ágbogán.

Kárpátalján mostanában minden 60 éves. A felszabadító/megszálló szovjet csapatok 1944-es bevonulása utáni időszak átmenetinek számított, a vidék hovatartozása sem látszott teljesen egyértelműnek, aztán 1945 nyarán megkötötték a Szovjet-Csehszlovák egyezményt (Magyarország szóba sem jöhetett a területre aspirálók sorában), a vidéket Szovjet-Ukrajna legkisebb közigazgatási egységéve szervezték. Ezt követően indult meg a közigazgatás, az oktatás, a társadalmi szervezetek újjáépítése. Ami akkoriban alakult, és a Szovjetunió 1991-es felbomlásakor Ukrajna megörökölte, az most mind-mind jubilál: író- és festőszövetség, könyvkiadó, ruhagyár, nyomdavállalat – és számos tanintézmény, így az ungvári magyar iskola is. Igaz ugyan, hogy ott koptattam a nadrágomat 10 éven át (nálunk kicsit más az oktatási rendszer), és azt sem mondhatnám, hogy nem tettem szívesen, ám ahogy leérettségiztem, szinte azonnal meg is szűnt mindenfajta visszavágyásom a falai közé, egyáltalán nem vonzott a szellemisége, a hajdani osztálytársak legtöbbjével végleg megszakadt a kapcsolatom. Már az ötéves találkozóra sem mentem el, sem semelyik elkövetkezőre. Amikor gyerekeink jártak oda, szülői értekezleten egyetlen egyszer sem voltam, Éva is csak akkor, ha nagyon kellett. Nehezen tudom megmagyarázni, mi váltja ki belőlem ezt az erős idegenkedést, talán a nosztalgiázás iránti ellenszenvem, talán az, hogy az üres vagy annak vélt kapcsolatokból igyekszem mielőbb kilépni. Néha kínos is ez a fene-nagy ellenállásom, mert a mostani igazgató például gyerekkori jó pajtásom, hozta is a minap lelkesen a meghívót a nagy évfordulós ceremóniára, holott sejthette, ha eddig nem vettem részt ilyen rendezvényeken, most se igen szánom rá magam. Már csak azért sem, mert az effajta alkalmakat épp abból a két összetevőből keverik egybe, amelyekre a legkevésbé vágyom. Az egyik a protokoll, a megyei szervek és a különböző társintézmények, szervezetek vezetőinek véget nem érő közhelyes köszöntői, a másik az úgynevezett kultúrműsor. Ezen a néven már volt szerencsém elég szörnyűséget látni ahhoz, hogy most se feltétlenül legyek kíváncsi arra, a betanított tanári kórus miként adja elő Máté Péter Azért vannak a jó barátok című örökbecsűjét a Területi Filharmónia jobbra érdemes színpadán. Távolmaradásommal azonban ezúttal csak részben értem célt, mert a direktor úr ma találkozott Évával és jelentőségteljesen átadta neki a rendezvény teljes felvételét DVD-n. A gesztus kedves, a különös hangsúly oka pedig az, hogy az én versemet is szavalták az esten.

Sajnos nem sikerült rajta meghatódnom, mint ahogy ihletért is hiába álltam ablak elé az elmúlt huszonhét évben.

__________
eredeti: litera, 06. dec. 14.

cég: ablakok gyártása télikertépítéshez

Miután visszahoz a házi lift az emeletre, nyolc és kilenc között ülök le dolgozni. Bár ez így pontatlan. Nem az időköz szorul pontosításra, hanem a ’dolgozni’ fogalma. Amit napi 14 órában cselekszem a képernyő előtt, abban elválaszthatatlan a munka a szórakozástól. Írni végül is a legnagyobb élvezet, leginkább a magam örömére teszem, még ha a folyamat egyfajta munkavégzéssel jár is. Így hát amikor dolgozom, akkor a kedvtelésemnek (és -ből) élek.

De még ez a kép is sántít. Mert az írás nálam már túlpezsgett azon a fázison, amikor a munka és/vagy szórakozás, pénzkereset és/vagy hobbi kérdése felmerül. Az írás alaphelyzetemmé vált, állandósult körülményemmé, halmazállapotommá. Szöveget létrehozni annyi tesz, mint szellemi kilégzést végezni. Ilyen egyszerű. És ilyen összetett, mert ebben sűrűsödik össze szétszálazhatatlanul az életem minden mozzanata, az engem ért hatásokra (mint belégzésre) adott összes reakcióm. Ezért írok novellát és levelet, drámát és publicisztikát, verset és blogot, regényt és aforizmát. Meg azért, hogy kitöltsem szövegekkel azokat a hiányokat, amelyek a beléjük írt mondatok révén válnak láthatóvá. A résekbe, közökbe, hiátusokba írom bele magamat, saját tudatom számára is csak így válhatok érzékelhetővé, így képződik meg egyszerre önvalóm és világban-létem.

Szövegeim lelepleznek, de meg is óvnak, elárulják legbensőbb titkaimat, de falként körbe is vesznek: csak rajtuk áttörve vagyok megközelíthető.

Manzárdunk valós falai is szöveggel béleltek. Amikor körbelambériáztattuk a hajdani padlást, a fa burkolat alá szigetelésül a házban több évtized alatt felgyülemlett sok mázsányi folyóirat került. Hőnél és hangnál jobban szigetelik el a külvilág nemkívánatos sugárzását. De akad védelem beljebb is: a felületek nagyobbik részét könyvespolcok foglalják el, erősítésnek ott a két méternyi bakelitlemez és helybéli piktoroktól néhány kedvenc.

Jól érzem magam falaim mögött; „a fal / kívülről ellenállás / belülről védelem”, írja Rákos Sándor. Csak azt nem lehet soha biztosra venni, mi van bent, és mi van kint. Aki túlságosan belülre zárkózik, az előbb-utóbb kívül reked. Ami rendjén is volna, ha nem tenné az elzárkózást ellentmondásossá, hogy a belső bugyrok legmélyéből látszanak meg leginkább a külső világ álságosságai.

Arabella érkezik, egyenesen a hegyekből. Őt aztán nem fenyegeti az elszigetelődés veszélye. Szlovák anyanyelvű, ereiben magyar, ruszin, sváb vér, Prágában járt angol gimnáziumba, most londoni ösztöndíjasként a ruszinok eredetmítoszait kutatja. Leveleket váltva ismerkedtünk meg (az interneten bukkant rám), mielőtt első gyűjtőútjára ide érkezett volna. Azóta minden alkalommal meglátogat, most a visszaútján tér be, fekete hajában a Verhovinán lakók faházának szúrós dohszaga, ruháján frissen cserzett birkabőrök émelyítő bűze, s hogy mégse fintorogjunk a kárpáti ködbe vesző legendák hallatán, most kapott ajándékkosarából előszedi a minden ismertnél hasonlíthatatlanul ízesebb kecskesajtot.

Szakdolgozatának tárgyszerű leírásaival együtt szaporodnak különös hangulatú versei, érdekes, hogy milyen közvetett módon ihleti meg a hegyi pásztorok világa, a költeményekben nyoma sincs a bukolikus témának és stílnek, koppanósan kemény szabadversek ezek, Sylvia Plath a kedvence, kicsit mintha a bőrébe is belebújna. A nyugati modern civilizációban elidegenült, deviánssá frusztrált individuumként jár házról házra, faluról falura, megpihen a keleti Kárpátok archaikus közösségeinek akolmelegében, hogy aztán a kétféle világ összes ellentmondását beleszorítsa egy-egy metaforába: nála  a kecsketőgy krómnikkel csillogású, a patakok csobogása túlvezérelt, a fészer dohos, mint egy múmiagyomor, az ádventre terített asztalon felborul az öngyilkos petróleumlámpa, a falakon tenyészik a depresszió penésze.

Nem csak azért próbálok meg néhányat lefordítani versei közülük, hogy gesztusát viszonozzam, amiért ő meg időnként a regényem mondataival vesződik, hanem mert úgy érzem, nyilvánosságot érdemelnének. Sajátos helyzet: magyarul hamarább láthatja egy megjelent versét, mint anyanyelvén.

Arabella ellibeg, várja Kelet vagy Nyugat valamely újabb kalandja, épp írni kezdenék, de Kolos megkér, olvassam el az interjúját, amelyet egy most árverésre kerülő blogszolgáltató tulajdonosával és fejlesztőjével készített. Mindent gondoltam, csak azt nem, hogy az írás iránt eddig semmilyen affinitást nem mutató programozó matematikus fiam blogja egyszer népszerűbb lesz, mint az enyém. Jegyzeteinek jó része ugyan webguruknak és szoftverbubusoknak való, néha szót sem értek belőlük, ám olykor megereszt laikusok számára is élvezhető internetes témájú írásokat, meglepően jó érzékkel tapint rá az aktuális témákra, posztjaival kikerül több bloggyűjtőhely címlapra, özönlenek az olvasók, szaporodnak a hozzászólások, én meg ámulok és bámulok, hetedik éve írok webnaplót és még most sem tudom, mi a csínja, ő meg három hét alatt belejött, mint kiskutya az ugatásba.

Szemfüles kölyök, kiszúrja az érdekes témákat. Arra a hírre is ő hívta fel a figyelmemet a minap, hogy egy autópálya építő cég Kínában megbontotta az emberi civilizáció egyik legértékesebb emlékművét, a Nagy Falat. Keresztezte a nyomvonalat, hát gondolták, kicsit felüldózerolják a történelmet.

Pedig a közvélekedés szerint ez az egyetlen épített objektum a Földön, amely a világűrből szabad szemmel látható.

Szabad szemmel egyébként, mutatja a tapasztalatom, akár át is lehet látni bármilyen falon.

_________
eredeti: litera, 06. dec. 13.

internetes blog és weboldal optimalizálás

Arabella Dolýk

EVENTÜELLE

 

Az esetlegesség itt bókol előttem sötét szmokingjában
nyakát megnyújtja a csokornyakkendő fölött
arcán kimért mosoly
elegáns mint a főúr a prágai Mariottban
azt mondja hogy személyében tenne nekem a sors
egy nem teljesen tisztességes ajánlatot
közben dicséri a barna szememet
szájam szögletében a szépségfoltot
azt mondja, olyan kecses a vállam
mintha Jeszenyin formázta volna
ezzel tereli el a figyelmemet az ajánlat súlyosságáról
ravasz róka
kiénekli csőrömből a tisztesség sajtját
de a gyönyörű ruhámról említést sem tesz
csak a derekamról regél
a csípőmet foglalja ódába
elégiát költ a nyakam köré
szemérmes a sorsnak ez az elegáns kísértője
vannak testrészeim
amelyek nevét ki nem mondaná
„fölötte a térdek perselyének”
– ez a combom
„ahol a karba tett kéz kulcsolódik”
– így írja körül a mellemet
és van, amire még célozni sem mer
talán mert éppen erre irányulna megbízójának
nem egészen tisztességes ajánlata

Kedvem lenne kikosarazni
mégsem tehetem
mert a sors tegnap a bizonyosságot küldte hozzám
elesett volt mint egy elbocsátott segédkönyvelő
ezt a gyönyörű ruhát hozta nekem ajándékba
és teljesen érdektelen volt a tisztességes ajánlata

Átplánta: Balla D. Károly

_____________ 
Megjelent: Spanyolnátha, 2006. dec. 12. (az eredeti lehívásához a jobb sávon kell rákattintani a szerző nevére a friss lapszám oldalán)

Fejfájással indul a nap, mint rendesen.  Éva ágyba hozza a kávét, és amíg nézzük a reggeli hírműsorokat, masszírozza a homlokom. Akkor is, ha éppen nem fáj. És akkor sem esik kevésbé jól.

Aztán liftezés a földszintre; fürdőszoba, konyha.

Tíz éve fokhagymás pirítóst reggelizek. De nem ám platton vagy szeletkilövellő szerkentyűben kell pirulnia, hanem serpenyőben, forró napraforgóolajban. Második forgatás és lecsöpögtetés után a kemény, de mégsem ropogós kenyérre kerül két szelet sajt, kicsit rá is olvad. A fokhagymagerezdet ehhez harapom. Szeretem, ha herseg a fogam alatt. Erős tea dukál hozzá, olyan forróságú, kicsi kortyokban épp hogy bírja a torkom.

Két liter teát iszom naponta. Három decis bögrés kiszerelésben, 2-3 óránként ismételve. Amíg forró a friss adag, megiszom a harmadát. A többit hagyom kihűlni, aztán órákig nyeldesem apránként. A forró tea jó, a hideg tea jó, a langyos ihatatlan. A langyost, mondják, az isten is kiköpi.

Mire gépem elé ülök, legtöbbször megszűnik a főfájásom. Ha nem, akkor estig megmarad. Ilyenkor kicsit lassabban megy a munka, de mint annyi más nyavalyámat, ezt is megtanultam kezelni. A napi termésen nem feltétlenül látszik meg, belső sajgással vagy csillapítók okozta tompasággal dacolva születtek-e meg a szövegek. Ha épp nem ég a körmömre a leadási határidő lapnál, folyóiratnál, akkor persze inkább levelekre válaszolok vagy a blogomon weberészek, de nem járok rosszul akkor sem, ha sürgős és fontos írnivalóm adódik: a koncentráció jobban elnyomja a fejfájást, mint a lazaság. Legfeljebb nyűgösebb leszek ilyenkor, jobban zavarnak a külső zajok, melegem lesz vagy fázni kezd a lábam, tör a szék, rosszul esik a fény az asztalomra.

Aki napjainak nagyobb részét egyhelyben tölti, annak fontos, hogy ez az egy hely hol van és milyen. Hogy milyen falak között. Hogy hová lát onnan. Hogy hol ül bele a munkájába. Milyen székbe, miféle asztalhoz. Igaz, nem ezen múlik. Lehet konyhaasztalon és hokedlin. Lehet ruhásszekrényben gyertyavilágnál. Lehet sötét barakkban „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva.” Ha van mit. Ha van miből, honnan. Ha meg nincs, hiába az új forgószék.

Nekem fontos a kényelem. Nem önmagáért. Hanem mert csak úgy lehetek otthonos a munkámban, ha magamévá ülöm széket. Hogy jól érezzem magam egyfelől a bőrömben, másfelől a világban, ahhoz leginkább jól kell éreznem magam a szobában. „A közérzet minősége nemcsak azon múlik, hogy mire látunk ki, hanem azon is, hogy honnét” – írja Déry. Nálam ez a honnét a legfontosabb.

Így aztán bosszant, hogy máris szétesőben van a nem is olyan régi forgószékem. Előbb a jobb karfája (dehogy: karvasa) kezdett lötyögni, hiába fekszik be alája naponta Kolos, hogy a folyton kilazult csavarokat meghúzza: egyiknek kikopott a menete, a másik beletört a furatba. Aztán a bal támasz leffedt le: a fém illesztékek egyszerűen kiszakadtak az ülőke fájából.

Kell nekem egy új szék, nem vitás. Ilyen rozzant alkalmatosságon ülve a mondataim is lötyögősek, leffegősek lesznek. Amúgy is jön az ajándékozások ideje, ráadásul éppen kerek valahány éves is leszek, meglepem hát ezen az itthoni munkahelyi szegleten „magam magam”. És ha már, akkor ne a legolcsóbb széthullóst,  hanem valami tartósabb portékát. Nagyon kényelmeset, sehol ne törje kényes ülepem, fogja körbe a derekamat, legyen kompatibilis az asztalommal, jól férjek hozzá, elé, alá, az utólag kialakított tartóra feltehessem a lábamat (szeretem minél magasabbra felpolcolni), könyökömet épp megfelelő szinten nyugtathassam a támlán.

Éva és Kolos megy is a bútorüzletbe (hogy én? ott helyben kipróbálni? azt már nem! ruhát sem szoktam soha, miért épp széket lennék hajlandó!?), kisvártatva meghozzák a csodaszéket. Micsoda darab! Süppedős kagylóülés, bőr huzat, formatervezett háttámla és fejtámasz, minden, ami törzsnek és a végtagnak ingere.

Az első próbaülésnél még nincs is semmi baj. Csak túl alacsony! Sebaj, állítunk rajta. Ám kiderül, nem lehet annyira megemelni, mint az előzőt, így viszont kényelmetlen felnyúlnom a klaviatúrához. Ezen megpróbálunk segíteni: a kifejezetten számítógépes munkához gyártott irodai asztalom lapja alatt eredetileg volt egy kihúzható spéci polc a billentyűzet számára, de azt kiszedtem, mert ha a lábamat feltettem a tartóra, akkor a térdem nem fért be rendesen az asztal alá. Nosza, vissza az egészet! A kézmagasság így megfelel, de ha a lábamat a polcocska miatt nem tehetem fel a lábtartóra, akkor a kagylóülés magasított széle nyomja a combomat. Nem nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy egész nap ne akarjak így ülni. Affenébe!

Még próbálkozunk ezzel-azzal, állítgatásokkal, szivacspárnával, alacsonyabb lábtartóval, de nem megyünk semmire. Visszaülök szakadt székembe azzal, hogy pont ilyen merevülőkéjű, hitvány, olcsó és szétesős példányt szeretnék; épp csak széthullás előtti állapotában. Vegyünk egy ugyanilyen újat. Két évet csak kibír majd az is alattam.

Ám ettől a nagyon szuper kagylótestű bőrcsodától is fájna a szívem megválni. Beleültetem Évát. Neked kényelmes? De még mennyire! És ha az asztalodhoz ülsz? Akkor is! Láb, kéz, törzs, klaviatúra? Minden a legtökéletesebb. Be kell látnom, nem a székkel van baj, hanem csakis velem.

Így hát magam helyett nőmet ajándékozom meg. Amúgy is jönnek az ünnepek, és bizony neki is lesz születésnapja: most ér a legszebb férfikorba.

Jólesik látnom, ahogy belesüpped a mélyített ülésbe, ahogy körbefogja a háttámla. Elégedetten lát munkához, épp leendő könyvének korrektúráját olvassa. Új regény, új szék, így kerek a világ. Épp belemerülnék én is a naplóírásba, amikor váratlanul felém fordul székestül és homlokát ráncolva megkérdi: vajon nem vetik-e ki komor hangulatú novellái ebből az eddig soha nem kóstolt kényelemből.

__________
eredeti: litera, 06. dec. 12 

ajánló: első laptop szerviz budapest

Most ugrik a kisebbségi majom az új magyar nemzetstratégiába!

A magyar-magyar intézményrendszer nagy átalakítása óta Gyurcsány Ferenc holnap találkozik először a határon túli magyar szervezetek vezetőivel.

Az aránylag részletes hír ellenére nehéz megjósolni, mi és hogyan zajlik majd, sikerül-e a kormányfőnek megszereznie a külhoniak bizalmát, tudja-e olyasmivel kecsegtetni őket, ami feledteti a legtöbbek részéről keserűen megélt tapasztalatokat.

A belmagyar kormánypolitika és a külmagyar szervezetek közt a kettős állampolgárságot érintő 2004-es népszavazáskor éleződött ki a feszültség. A Fidesznek lekötelezett és a nemzeti demagógiát a szorgosan gyakorló szervezetek érthető módon szembefordultak a kettős állampolgárság ellen kampányoló kormánnyal, de a magyar jobboldallal különösebben nem szimpatizálókat is kellemetlenül érintette a negatív propaganda és a végeredmény: nem tudták vagy nem akarták megérteni, hogy a NEM egyáltalán nem rájuk vonatkozott, hanem a Patrubány által kiagyalt és Orbán részéről felkarolt belpolitikai aktusra, az érzelmi zsarolással és alkotmányos aggályokkal kiváltó csapdára mondott nemet. A 2006-os választások során sokan megérthették volna, miért is szeretne a jobboldal határon túli magyar állampolgárokat a szavazótáborában tudni (Mikola emlékezetes kiszólása), s ha ez kijózanodásnak nem volt elég, a Fidesz választási programjába belekukkantva bárki érzékelhette, hogy a nagy szavak ellenére abban egyetlen betű sem foglalkozik a kérdéssel.

Újból hatalomra kerülve aztán Gyurcsány Ferenc alaposan belecsapott a nemzeti lecsóba, sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy itten most alaposan rá lesz lépve a megélhetési külmagyarok tyúkszemére, így nem csupán a korábbi Fidesz-klientúra kezdte szívni a fogát, hanem a baloldali kormánnyal lojális szervezetek is. A HTMH és az Illyés Közalapítvány megszűnése akkor is nagy érvágást jelentett mindenki számára, ha a Szülőföld Alapból a kedvezményezetteknek még szép milliókat sikerült is megpályázniuk.

Nem mondható tehát, hogy tavasz óta Gyurcsány Ferenc és intézkedései nagy népszerűségnek örvendenének a határokon túl, s ezen a helyzeten sokat rontott a Nagy Öszödi Böszmeség, meg mindaz, ami utána következett. A kormányfőnek nyilván az lenne az érdeke, hogy megingott (de kemény kézzel megtartott) belpolitikai helyzetét megerősítse, legitimizálja a határon túli magyarok egyetértő magatartásával, ám ez az érdék aligha érvényesíthető a határon túli vezetők szándéka ellenére, akik viszont leginkább pénzt, sok, vagy legalábbis az eddiginél nem kevesebb pénzt-paripát-fegyvert, befolyást és kiváltságot várnak a mindenkori Magyarországtól, leginkább bármiféle ellenszolgáltatás és partneri együttműködés nélkül.

A kérdés tehát az, hogy Gyurcsány Ferenc képes-e az elképzelt új elosztórendszert lenyomni a határon túli vezetők torkán úgy, hogy azok ne forduljanak egyértelműen a magyar kormányzat ellen. Egy ilyen mutatványnak kicsi a bekövetkezési valószínűsége, így a miniszterelnöknek valószínűleg vagy azt kell választania, hogy következetes marad saját elképzeléseihez, vállalva a külhoniak oppozícióját, vagy azt, hogy valamilyen módon megvásárolja lojalitásukat.

Végül ott lenne még egy, az előzményeket ismerve teljesen ki nem zárható lehetőség, hogy Gyurcsány jól árdobja tárgyalópartnereit a palánkon, elkábítja őket az új nemzetstratégia tömjénjével, hogy mindenre rábólintsanak és csak hazaérkezve döbbenjenek rá arra: zsíros támogatásokból igen, de száraz támogatáspolitikából nem lehet megélni. 

________________

Tíz évvel későbbi cikkem: Gyurcsány Ferenc és a böszmeség diszkrét bája