Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, showt csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is az lenne – hát ezt nem.

Eleve vonzódom mindenhez, ami eltér a megszokottól, kifejezetten szimpatizálok minden avantgárd kezdeményezéssel, az alternatív művészettel (még ha nagy mennyiségben élni nem is kívánok vele), a polgárpukkasztásban pedig mindig a pukkasztók és nem a pukkadók pártján állok.

Sajnos, részben hozzáférhetetlensége miatt, Halász Péter munkásságát nem ismerem eléggé. Egyetlen filmjét láttam, a 92-es Sade márki élete címűt; ellenben személyesen is találkoztunk, beszélgettünk (ő figyelt fel ránk egy színésztársalgóban és mindenáron beszélgetni akart velünk – oroszul!). Ez valamikor a kilencvenes évek elején történt, Zalaegerszegen, egy színházi találkozón. Azelőtt nem ismertem, akkortól fogva viszont figyeltem a róla szóló híreket, vele foglalkozó műsorokat, bele-beleolvastam a munkásságát értékelő írásokba is. Igen, lennie kell ilyen művészeknek, már csak azért is, hogy akik másmilyenek, azokban ébren maradjon a szakmai kíváncsiság, az új keresése, a művészi nyugtalanság.

Most ha nem is figyeltem volna rá külön, nem kerülhettem volna el az utolsó akciójával, fellépésével való szembesülést. Vezető hír lett, hogy a halálos kórban szenvedő Halász Péter élve felravatalozza magát, és az alkalom köré jó kis happening szerveződik.
A halálon gúnyolódni, saját betegségünkből és elmúlásunkból viccet csinálni – hát persze: Halászhoz méltó és nekem tetsző dolog. Ha Pesten élek, vagy vagyok éppen, bizonyosan el is mentem volna az élő ravatalra.

Vagy nem.

Az utólagos beszámolókat olvasva és látva (Népszabadság, Index, Kultúrház) valahogy nem tudtam elismerően csettinteni.

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, showt csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is az lenne – hát ezt nem.

Úgy érzem, az egész előadás ugyanolyan kényszeredett lehetett, mint egy valódi búcsúztató. Sőt, annál is kényszeredettebb, mert a számtalan társadalmi elvárás mellett itt még a Halász személyiségéből fakadó elvárásoknak is meg kellett felelni. Aki jópofizott, ezért tette, aki bölcs akart lenni, szintén ezért, és ugyanezért az is, aki őszintén meghatódott.

Így pedig nincs értelme az egésznek: a protokollban és a megírt műsorrendben elveszett a dolog játékossága – és elveszett közfelháborító lényege is.