Ti megőrzitek e-mailjeiteket? Milyen rendszerességgel ürítitek a levelező lomtárát? Van archívumotok? Rászántok havonta néhány percet, hogy valamilyen formában lementsétek a bejövő és kimenő leveleket? Vagy hagyjátok örökre elveszni őket?
A témát egyik kedvenc webhelyem, a Metazin érinti
mai posztjában. A "lapok lapja, szemlék szemléje" Robert P. Crease filozófus okfejtését ismerteti a Physics World magazin internetes kiadásában megjelent cikke alapján. A probléma magvát persze nem a magánemberek személyes levelezésének a megsemmisülése képezi, hanem az, hogy amennyiben a tudósok és írók, politikusok és művészek üzenetváltásai nem maradnak fenn az utókor számára, az megnehezítheti a majdani kutatók dolgát, hiszen egy korszak jelentős szereplőinek a levelezése igen fontos forrásul szolgál az adott kor eseményeinek, történelmének a rekonstruálásában. A cikk itt példákat is említ, majd arról értesülhetünk, hogy nagy baj azért mégsincs, mert "Az elektronikus dokumentumok megőrzésére több kezdeményezés is indult. A Stanford egyetem és a California Institute of Technology külön archívumban rendszerezi és tárolja a kutatói által átadott dokumentumokat." De vajon felkínálják-e valamilyen adatbázis számára levelezésüket a politikusok, írók - netán maguk a történészek?
Nos, ha valaki az én levelezésem miatt rágná rojtosra a körmét, azt ezennel megnyugtathatom. Én bizony az összes kapott és küldött levelet megőrzöm. Így tettem írógépes korszakomban: tucatnyi tömött mappa rejti a titkokat (megjegyzendő, hogy szemérmetlen módon saját leveleimet a legtöbbször indigóval gépeltem, így gyakorlatilag mindenről van másolatom), és így teszek most is: egy-egy hónap kimenő és bemenő forgalmát kétféle formátumban is - .pst és .txt - elmentem az archivum évszámok szerint rendezett mappáiba. (A .pst megőrzi az eredeti levélképet és a mellékleteket, a .txt-ben pedig könnyű névre, dátumra, szóra keresni.)
Amúgy archiválni kifejezetten utálok, ellenben praktikus hasznáról épp elégszer meggyőződtem ahhoz, hogy ne sajnáljam rá az időt. Arról nem is beszélve, hogy mivel hiú állat módjára féltékeny vagyok mindan saját gondolatomra, mondatomra és szavamra, így az a legkevesebb, hogy igyekszem gyönge memóriámat ily módon kisegíteni.
S hogy milyen sorsot szánok ennek az archívumnak? Nos, a digitális Neumann-univerzum elkötelezett híveként bizonyos vagyok abban, hogy időben felajánlom valamely közgyűjtemény számára.
Csak győzzétek kivárni.