Közben meg volt és van a linkfelhő-verseny, és bár erre igazán nem sok időt fecséreltem november óta, ám látván, hogy 2 címemmel másfélmillió találatnál mégis benne vagyok az első 10-ben (lista), hát kicsit rágyúrtam (lásd: linkfelhő) az utóbbi napokban, fényesítgettem linkfelhő-oldalaimat pár óra hosszat. Meglátjuk, mire jutok ezzel. Ahogy a korábbi erőpróba esetében, itt is nagy eredménynek fogom tartani, ha az első 20-ban benne leszek.
*
Két januári találkozásról érdemes szót ejtenem.
H. A. hónapokig fenyegetett, hogy majd elhozná elolvasni első könyvkritikáját. Elég sokat kellett rá várni - ám megérte.
Kicsit félek a kezdő szerzőktől, annyi reménytelen kísérletnek voltam a tanúja húszegynéhány éves szerkesztői praxisom alatt, és annyi induló költőt, prózaírót bíztattam írásra, akikből aztán jó esetben a féltehetség bukott elő, hogy mostanában nem is szívesen vállalom az első írások véleményezését. Na de a keresztfiunknak már csak nem mondhatok nemet. Meg hát a megelőző beszélgetéseink alapján is felébredt a kíváncsiságom: hátha...
Nos, első kritikának igancsak erős írás került ki fiatal barátom keze alól, aminek duplán is örültem. Egyszer azért, mert reményt keltett bennem, hogy hátha lesz egyszer ebben az életben egy valamirevaló kritikusa Kárpátaljának; másodszor meg azért, mert megkímélt a kínos feladattól, hogy valahogy be kelljen csomagolnom lesújtó véleményemet.
Jólesett megdicsérnem, őrá pedig láthatóan ráfért az önbizalomerősítés.
*
Régi szerelmem, F. É. látogatása. Bő másfél évtizede járt nálunk utoljára, némileg akkor is kényszerűségből (lerobbant a kocsijuk, nem tudtak hazajutni, éjszakázniuk kellett valahol), kisfia másnap reggel kishíján kiverte Csönge szemét egy elhajított háromszögvonalzóval. Ketten együtt ha lehettek 5 évesek.
Akkor - tízegynéhány évvel pár hónapos szerelmünk után - már a barátságunk is leszálló ágon volt.
Valaha ő tanított meg a kitárulkozásra, a problémék kibeszélhetőségére és arra, hogy őszintének lenni sokkal egyszerűbb, mint alakoskodni. Talán rövid szerelmünk múltán ezért is esett annyira zokon nekem, hogy a későbbi évek során éppen őbenne fedeztem fel a megjátszásnak, a magatevésnek, a manírosságnak minden módozatát. Ez taszított egyre távolabb tőle, de akkor még sokra becsültem megalkuvásoktól mentes, önmagával szemben is szigorúságot mutató céltudatos magatartását - és irodalmi tevékenységét is.
Aztán egy ponton túl elkezdte nem a saját életét élni. Ő, aki azt vallotta, hogy minden körülmények között a magunk urai maradhatunk, ő, aki bármikor szívesen kioktatta a panaszkodókat, hogy miért nem lépnek fel panaszuk tárgya ellen - szépen belesodródott egy olyan életbe, amelynek korábban állhatatosan ellenállt, és amelyet meg is vetett. Ez összefüggött házasságával és áttelepülésével Magyarországra (a nem túl távoli észak-keleti tájékra). Megpróbált valamit kezdeni magával az ottani irodalmi életben, ez mindtha sikerülni is látszott volna, egy szép könyve még megjelent - és a többi néma csend.
Helyesebben egyszer még próbálta erősen hallatni a szavát egy nagyon szerencsétlenül fogalmazott cikkel. Valami olyasmit írt, hogy ő ott most bizony szellemi Kft-t alakít, és mi kárpátaljai írók szépen sorakozzunk fel mögé. Akkor én ezen eléggé kibuktam, lám, milyen könnyen fordul ellentétébe az ezerszer elmondott és százszor leírt szülőföld iránti hűség, s milyen hamar akar helyettünk főokos lenni az, aki elment. Aztán még olvastam egy nyilatkozatát, miszerint ő "beleszületett az ellenzékiségbe", no, ez már sok volt nekem, elhatároztam, hogy én F.É.-t ezek után nem ismerem. Volt is vagy 10 évünk, amíg - hiába találkoztunk a nyíregyházi strandon vagy a tokaji írótáborban - én a köszönésen túl nem voltam hajlandó semmilyen nexusra. Jobb híján ilyenkor Évának sorolta el egyfelől a sérelmeit, másfelől eldicsekednivalója is akadt mindig.
Mivel strandra és írótáborba már nemigen járok, vagy 4 éve nem találkoztunk. Hát most meglátogatott minket. És a képlet ugyanaz volt, csak még élesebben. Hogy ő mennyit dolgozik, senki annyit, mint ő. Ám ahogy konkrétumokra kérdeztünk, leginkább csak a köd kezdett terjengeni. Amikor valamiféle felmutatható teljesítmény iránt érdeklődtem, mégis, hol vannak az elmúlt évtized művei - a neten pl. nem találom -, ismét fellépett a Bodóné-szindróma. Azt már nem is kezdtem el feszegetni, hogy melyek azok a roppant értékes jegyzetei a számítógépében, amelyeket olyannyira félt, hogy ezért nem csatlakozik az internetre...
Amikor búcsúzni kezdett, merész gondolattal dedikáltam neki egy példányt a Szembesülésből. Végül is ez jár neki. Ahogy elmentek, gyorsan fellapoztam, mit is írok benne egyik hősnőmről, Oresztész második Elektrájáról, Júliáról.
...Amilyen nagyszerű azonban ez a beavatódás, olyan keserű a kiábrándulás: amint Oresztészből kiürül a szerelem ajzószere, azonnal meglátja Júlián az álcát. Felismeri, az emelkedettségek alatt kisszerűség lakozik, a vélemények árnyalt gazdagságát néhány előre gyártott gondolat generálja. Amit nagyszerű lényegnek gondolt, valójában csak üres látszat, és az üres látszatot lényegnek láttatni: Júlia számára életforma.