Jövőnéző blogjában meg arról olvashattunk, hogy számítógépes programok - Budapest Laptop - már élvezhető minőségen tudnak prózaműveket előállítani, s aligha kétséges, hogy amint a sakkprogramok is elérték a világbajnokok szintjét, így előreláthatólag az irodalmi szoftverek is képesek lesznek nemcsak bestsellereket, hanem remekműveket is írni.
Mindez felveti a szerzői jogok értelmezésének, újraértelmezésének a kérdését.
A gépileg előállított irodalmi szöveg esetében ugyanis nemigen lehet eldönteni, kicsoda a szerzője, hiszen az algoritmus megalkotója vagy fejlesztője ugyanúgy igényt tarthat erre címre, mint a program kreatív alkalmazója, aki saját ízlése szerint állítja be az opciókat, viszi be a változókat (pl. neveket, helyszíneket) s hívja le a soha többé ugyanígy meg nem ismétlődő szövegverziót. Amelyen akár még tovább dolgozhat, igazíthat. Lehet-e majd ellenőrizni, hogy egy megjelent könyv létrehozásában mennyi volt a privát elmemunka és mennyi a legyártatott elem?
Ez kétség kívül már a poszt-copyrigt korszak árnyékát (vagy fényét?) vetíti előre.
Ezzel a még csak most jelentkező problémával szemben az írói kölcsönzés, az allúzió, az újrahasznosítás, a montázs, az újraszerkesztés vagy átírás egyáltalán nem újkeletű dolog az irodalomban, évezredes hagyományai vannak pl. a vándormotívumok átvételének, ám az intertextualitás kétség kívül az elmúlt évtizedekben, a posztmodern előretörésével lépett elő központi problémává.
Hol vannak tehát a plágium határai? Érdemes-e átemelt, "ellopott" mondatok után kutatnunk?
A Google (első oldal!) fejlesztői szerint bizonyosan, különben nem hozták volna létre a Google Book projectet, amelyről a Metazin mai cikke számol be, számos érdekes példát említve.