Egy kommentemben Ben Vautier megállapítására akartam hivatkozni, s ha már felötlött az alakja, akkor rá is kerestem a neten. Magyarul nem sokat találni róla/tőle, amit viszont felleltem, abba beleolvastam. És egy ponton megdöbbentem.

Egyszersmind igen elégedett is lettem, mert kiderült, hogy az én fejemből zsenge ifjúkoromban kipattanhatott ugyanaz az ötlet, mint a francia avantgárd legendás alakjának zseniális koponyájából. Hogy időben ő jóval megelőzött, az igaz, viszont én erről egyfelől nem tudhattam, másfelől nemcsak kitaláltam, hanem meg is valósítottam az akciót.

Magyarázat gyanánt egy részlet a regényemből:

Oresztész ötletének a lényege: két egyszerű (azaz nem képes) postai levelezőlapot precízen megcímzett két különböző városban lakó barátjának. Szöveget a címzésekkel átellenes oldalra nem írt, ám a két lapot, egymáshoz illesztve üres oldalaikat – összeragasztotta. Így egyetlen levlapot kapott, két különböző címmel. (Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, feladóként nem magát, hanem ugyanazon két barátját tüntette fel, akiknek a címzés szólt – persze keresztbe-megfeleléssel.) Ezután a lapot postaládába dobta, majd tanulmányt ír arról, milyen fejlemények várhatók. Ebben azt a lehetőséget valószínűsítette, hogy a lap postai útja során vagy egyik, vagy másik oldalára fordul, s ebben az állapotában marad végig, így baj nélkül eljut az egyik véletlenszerűen kiválasztódó címzetthez. Ám mi történik akkor – folytatta okfejtését hősünk –, ha valamelyik munkafázis során a lap véletlenül megfordul. Azaz, például, miután már eljutott az egyik célvárosba, ott átfordul, s a többi küldemény között idegenné válik. A tisztviselő, akinek utcák szerint kellene szortíroznia a postát, csóválja a fejét: de hisz ez másik városba szól, hogyan keveredhetett ide. Átirányítja hát a lapot a másik címre. Ám a lap útközben valahol újra megfordul, nem tudják kézbesíteni, ismét visszairányítják. Így esetleg kilométerek ezreit teheti meg, míg egyik vagy másik rendeltetési helyére elvergődik (s eközben a posta ingyen utaztatja).
   Oresztész ekkor már tanult valószínűség-elméletet és pontosan kiszámította, mekkora az esélye annak, hogy a levlap soha többé nem kerül ki a posta adminisztrációjának végtelenné váló útvesztőjéből – a megadott valószínűségi arány sokkal jobb volt, mint a hármas találat esélye a lottón. Felvetette Oresztész azt a lehetőséget is, hogy valamelyik postai alkalmazott esetleg (kíváncsiságból? szakmai hatalommal való visszaélésből?) megfordítja a lapot, s meglátja a másik címzést. Hogyan, mi alapján lesz képes eldönteni, melyik oldal az érvényes? A tanulmány írásával párhuzamosan hősünk „rendes” levélben kérte két érintett barátját: figyeljék postájukat, s ha kézbesítik nekik a levelet, piros ceruzával húzzák át saját címűket és írják rá: fordíts!, majd dobják a lapot újra postaládába. Hogy ezután melyek a várható fejlemények, arról szólt volna Oresztész tanulmányának második része. Ezt azonban nem volt módja megírni, mert számára azóta is érthetetlen módon a posta harmadnapra őneki kézbesítette a kérdéses lapot, holott az ő neve és címe nem is szerepelt rajta.
  Évekkel később Oresztész mindezt elmesélte a Magyar Műhely c. lap szerkesztőjének, a jeles vizuális költőnek és performernek. Nagy Pál e szavakkal adott hangot elismerésének: „Igazi avantgárd ötlet.”

És mit olvasok Ben Vautier ötletei között az 1966-os évből:

- Egyik és másik oldalukon is megcímezhető levelezőlapok a következő felirattal: "A postás választására bízva".

A gyűjteményben jelölve vannak a megvalósítottak, így a fenti valószínűleg megmaradt ötletnek, a kétoldalán címezhető levlapot Vautier nem állította elő és nem küldte el. Ha megtette volna, az akkoriban folyamatosan Párizsban élő Nagy Pál erről egészen bizonyosan tudott volna róla.