A részletekre már alig emlékszem, de a munkanaplóm szerint pontosan 10 évvel ezelőtt írtam az alábbi interjú-paródiát, parafrázist, vagy mit is. Konkrét meghívás volt az alapja, A walesi bárdokból kellett kiindulni, faxon küldeni az írást. Sürgősen és szép honor fejében.

Balla D. Károly

REKLÁM UTÁN

– És mi az igazság az ön dédapja és az ötszáz mártírhalált halt dalnok dolgában?

– Ötszáz hős bárd? Ugyan kérem! Walesben és Ulsterben együtt sem volt soha ennyi énektudó. Még a kappanhangú, botfülű, fakezű dilettánsokkal együtt sem. Azokat pedig amúgy sem akarta dalra bírni senki. Edwardnak csak a szakma krémje kellett.

Az első három az valóban keményen odamondogatott. A negyedik, az még hőzöngött egy kicsit, hát ki is végezték, mint az előbbieket: „azonnal végrehajtandó lángsír általi halálbüntetésre ítélték”, ahogy a korabeli lapok írták. De a súlyosbítást, a „bizony dalolva menést”, azt elengedték neki.

Az ötödik, az kérem már csak hümmögött-morgott valami rendszerellenest, alig érthetően. Rásóztak egy életfogytiglant, elvitték a skóciai uránbányákba.

A hatodik kínjában elmondott egy Edward-viccet („Két walesi utazik a vonaton. Azt kérdezi az egyik: »Mondd csak, tudod-e, hogy milyen lett a király modora a walesi választási körút után?« »A modora? Nem, nem tudom« – így a másik. »Nem? Hát én megmondom: bárdolatlan!«”), kapott érte 25 évet. A király halála után amnesztiával szabadult.

A hetedik meg sem szólalt. Gondolta, hallgatni Arany. Meg is úszta pár év kitelepítéssel. Igaz, a sanzonbizottság bevonta a működési engedélyét is és elkobozták a kobozát.

A nyolcadik valami semleges dalba kezdett, nem is lett nagyobb baja, csak kirúgták az állásából.

Na, a kilencedik, az volt az én dédapám.

Istenem, mentette a bőrét. Meg aztán a három gyereket is el kellett tartani. Hát bizony énekelt, ahogy várták. A refrénben nem is volt semmi más, csak Edward neve, háromszor egymás után. Szegény azt hitte, ezzel le is tudta a kötelező penzumot, dalolhat eztán rigófüttyről meg arról, hogyan susognak a lombok, ha alattuk lépdel a kedves. De hát aki egyszer tudott dicsérni, tudjon másszor is. Kit érdekel a rigófütty meg a fák alatt andalgó nő, amikor Erdward ötvenedik születésnapja közeledik?

Írt is az alkalomra olyan sikerdalt, hogy nemcsak a hivatalos ünnepségeken játszották el újra és újra, hanem kiadták kazettán és CD-n, készült belőle videóklipp: a népszerű hosszú hajú szőke popsztár vonaglott rajta a nagy Edward – a dalszövegben: Edwi – fényképe előtt. Ezt a felvételt aztán játszották a Music TV-n, sőt, az Internetre is fellőtték. Dédapám jó úton volt a világsiker felé, amikor váratlanul meghalt Edward, megingott a brit nemzetközösség és Wales saját királyt választhatott.

Hát bizony az új hatalom emberei nem állhatták a régi dalokat, szépen megbélyegezték volna a dédapámat, hogy behozhassák a médiába a saját bárdjaikat. De az öreg nem hagyta magát: írt olyan rendszerváltó dalokat, hogy na! Nézett nagyot a világ, amikor énekelni kezdett Edward gaztetteiről, a sokat szenvedett walesi népről – mintha sosem lett volna a brit kontinuitás legelszántabb híve, s mintha soha nem állította volna, hogy a walesieknek „formájában ugyan kelta, de tartalmában germán” dalokat kell zengeniük, s mintha nem írt volna örömódát „Brit walesiek” címmel. „Most már végre őszintén énekelhetek, elég volt az alakoskodásból” – nyilatkozta a riportereknek. Hittek is neki – meg nem is. A közönség nehezebben felejtett, mind dédapám, és az ő új dalai helyett mindenki a mártír-bárdok fennmaradt énekeit akarta hallani. Erre az öreg még keményebb, még elszántabb lett, hogy szóki­mondásban túltegyen a régieken: írt az edwardi deportálásokról, a rendszer elhibázott működési mechanizmusáról, a forradalmak eltiprásáról. De nem hogy a közönséget nem tudta megnyerni, hanem még az új walesi király is megorrolt rá. Az uralkodó szeretett volna jó viszonyban lenni Angliával, ezért nem engedhette meg, hogy egyik igrice a szomszéd nagyhatalom érdekeit sértse, különösen akkor nem, amikor közeledett az alapszerződés ratifikálásának időpontja.

Az új walesi kurzus addig-addig cseszegette a dédit, hogy az vette a kalapját, fogta a családja nagy részét – és áttelepült Londonba, ahol senkit sem érdekelt, kicsoda ő, milyen dalokat írt eddig, s milyeneket fog később. Így aztán nem is nagyon erőltette magát, élte a nyugdíjasok könnyelmű életét, és ha nem tudta kifizetni a gázszámlát, elnyert egy kis pénz a Lordmajortól, állan­dó ultipartnerétől.

A nagy kobzos elsőszülött fia, a nagyapám – maga is tehetséges bárd – ekkor már szintén családos volt. A testvérek közül az egyetlen, aki Londonba nem követte az öreget. Az apai ellenpéldán okulva sem ekkor, sem később soha nem írt dalt semmi másról, mint rigófüttyről és a lombok alatt lépdelő kedvesről. Ha valaki ma felüti összes műveit, megtudhatja: azt a szót, hogy „Wales” csak egyszer írta le. Akkor is csak azért, mert egy Arany János-mottót választott egyik protest songja elé, amelyben a harci kutyák utcai rémuralma ellen emelt szót: „Ebek, ebek, ti welsz urak”.

Apám az énekmondó dinasztia harmadik és utolsó tagjaként írta be nevét a walesi bárdok lexikonába. Egyetlen művével aratott jelentősebb sikert: hőseposzt költött „A vikingektől Edward királyig” címmel, amelyben történelmi hűségre törekedve állított örök emléket a keménykezű nagy uralkodónak, aki Európába integrálta az elmaradott walesi tartományokat.

Én magam szakítottam a családi hagyománnyal, producer vagyok. Most épp egy nagyszabású zenés történelmi filmet készítek apám eposzából. A királyt Michael Jackson játssza majd, Montgo Mary szerepére Madonnát nyertem meg. A három mártír kobzost pedig a világhírű tenor-hármas alakítja.

A filmet egyébként dédapámnak, Edward király hűséges kobzosának, a sokat szenvedett walesi nép hős bárdjának ajánlottam.

– Köszönöm, hogy eljött hozzánk.

– Én pedig köszönöm a meghívást, Mr. Friderikusz! Isten óvja a királyt!

– Óvja. Mi pedig reklám után visszajövünk.