Egyszer volt, hol nem volt egy igencsak korareggel, amikor még Ficserke is aludt. Előző este levetett ruhái mozdulatlanul várták az öltözködés idejét. A széktámlára dobott harisnya azonban ilyentájt sem bírt nyugton maradni. Amikor a hajnal felcsíkozta a szobát, a hosszú fuszekli addig tekergett, míg pamutjának sötétkékje, a citromsárga, a rózsaszín, a narancssárga el nem nyelt minden kósza ragyogást. Nem is tudom, mi bűvölt el, a legharisnyább csíkos kígyó vagy a legkígyóbb csíkos harisnya, de valamelyikük rövidesen azt sziszegte beképzelten:

– Sz-sz-szerintem sz-sz-színeim sz-sz-szépek.

Igaz, a fénnyel telt portéka cseppet sem túlzott. Sötétkék, citromsárga, rózsaszín, narancs, és aztán megint sötétkék, citromsárga, rózsaszín, narancs. És így ismétlődött véges végtelenül. Az éjszakában sápadozott magánosan a Hold. A rózsaszínnel lassan pirkadt. Aztán körbe-körbe narancssárga műhelyében már a Nap korongolt, mikor a sziszegésre felébredt végre a bűvös harisnya mindenkori viselője.

Különben Ficserke is bosszantóan korán kelt, legalább olyan megátalkodott, embert próbáló hajnalhasadtakor, mint a pékek. Talán még őket is megelőzte. Harmat ellen felhúzta lábára a kígyóharisnyát, szaladt a kertbe és leguggolt a csigák közé. Azok meg ámultak a csodálkozástól, életükben nem láttak ekkora égig érő festett gilisztákat.

– Biztosan a cirkuszból jöttek, ezek lehetnek a bohócgiliszták, esetleg gilisztabohócok! – járták körbe csigalassúsággal.

– Sz-sz-szemtelen sz-sz-szarvas sz-sz-szerzetek! – sziszegett vissza a kígyóharisnya, és sértődötten csúszott le Ficserke lábán a bokájáig.

Máris egymásba és egymásra folytak a színek. A sötétkék, a citromsárga, a rózsaszín, a narancs, a sötétkék, a citromsárga… Bolyhosodtak, elmosódtak. Lett bohém tobzódás, eszement kavarodás, forgószél, tájfun, hurrikán. Mit volt mit tenni, míg el nem ült, addig az erre vetődőnek ebben a ravaszul átfestett világban illett eligazodnia.

Ficserke kitartóan nézelődött, hátha talál valakit, aki rendet teremt a nagy felfordulásban, de senki és semmi sem volt a helyén. A tetőn ásítva bújt a kéménybe a kéményseprő. A vargák is álomittasan hadonásztak műhelyeikben, surrogott, repdesett körülöttük a velúr, akár a bőregér. Még a kiszáradt hordókról is világgá gurultak az abroncsok. Szegény kádárok szemüket dörgölve futottak utánuk, és karikáztak, karikáztak körbe-körbe a pincesoron. Ezen a bolondos hajnalon az aranykezű mesterek sem lelték a vaníliás briós közepét, sem a morzsolódós reggeli kiflivéget. Legfeljebb megálmodójuk, a pék sejtette, hol kell keresni, vagy tán az sem. Hiszen, ha a kígyóharisnya mérgelődött, a szomszédos pékségben is felborult a rend.

Amikor Ficserke bekukucskált a sütöde ablakán, elképedve látta, mindhiába ugrott ki ágyából az aprócska pék. Hatalmasat nyújtózkodott, s ahelyett hogy dús kovásszal dagasztotta volna a kenyeret, elhevert újra a kemencepadkán. A naplopója, mint akinek a világon semmi dolga, úgy hortyog tovább. Hiábavalóan futkosott föl s alá az izgatott pékné, fölöslegesen tördelte hortyogó párja fölött a kezét:

– Jaj, istenem, istenem, mi lesz az emberekkel, ha nem sül időben ropogós kenyér!

Aztán először életében abbahagyta a sopánkodást és nekiveselkedett a munkának. A sűrű habarcsba jól beleragadt a nappal, az éjszaka, a Nap és a Hold. Jókorára sikeredett a pékné keze alatt a gömböc, alig boldogult vele. Dühösen ütötte, püfölte, csépelte, döngölte, nyúzta, húzta, mígnem vizes lett az egész mennyezet. Amikor már a habos tésztába le-lecseppent belőle, letörölte homlokáról a verejtéket. Hányszor látta a nagy diófateknőben elveszni az aprócska péket, de sohasem gondolta, hogy emberének a dolga ennyire nehéz.

Megropogtatta fájós derekát a pékné, és nekilátott kiszaggatni a cipókat, zsömléket, kifliket, briósokat, buktákat. Majd kizsírozott formákba, tepsikbe sorjázta a sok finomságot, és betolta a kemence gyomrába. Leült elégedetten, várta, amíg egyik szemében feljött a Nap, a másikban már éppen csak parázslott a Hold. Kipirult arcán lisztpöttyök virultak, kezén csipkekesztyűvé száradt a tészta, és egyszer csak hangosan felkacagott. Sosem látott, sosem hallott ilyet Ficserke. Legfeljebb a versekben írnak a költők kacagó feleségekről, akik körül varázsporként verődik föl a liszt.

– Kicsoda-micsoda ez a tünemény itt? – ébredezett az aprócska pék.

A pilláit csak félig nyitotta, mert káprázott a szeme a fényes péknétől, a csillogó zsemléktől, kifliktől, ragyogó briósoktól, kenyerektől. Hunyorogva pattant le a kemencesutról, sarkig tárta az ajtót és egymás után gurította ki a sok finomságot az embereknek:

– Tessék, tessék, kisasszonyok, tessék, urak! Szaporán, csak igyekezzenek, friss cipóba rejtette kedvesem a kincset, aki megtalálja, azé!

Hogy ne futottak volna, hogy ne rohantak volna, egymás lábára tapodva tódultak megtalálni a szerencséjüket valamennyien. Lélekszakadva szaladtak a kéményseprő után. Szaladtak ki a rétre, a varga, a kádárok, Ficserke, a pékné és a pék. Araszoltak utánuk ráérősen a csigák, ezüstös csíkokat húztak maguk után. Olyanokat, mint a szobán a lusta hajnal, vagy az égen mászó repülőgép. Pedig nem ártott volna a nyakukba szedni csigalábukat, mert odakinn javában állt a majális.

Amikor kiértek a tisztásra, Ficserke, a pékné és a pék, leterítettek egy rojtos pokrócot, pontosan akkorát, mint maga a rét. Természetesen ráfértek mindannyian, a kéményseprő, a varga, a fáradt kádárok és a kipihentek is. Most aztán kényelmesen leheveredtek. Törtek a briósból, kakaót kortyoltak rá. Soha máskor nem esett meg velük ilyen fényes álom, ilyen festett reggel, amikor azon kívül, hogy együtt ültek és sz-sz-színeik sz-sz-szétfolytak, sz-sz-szirmosodtak, nem történt az égvilágon semmi más. Mégis, ha akkor, abban a megismételhetetlen pillanatban ott áll palettája előtt kezében ecsettel kedvenc festőnk, Sz-sz-szinyei Merse, talán még ő sem hisz a szemének. A híres mester ebben a korareggeli órában együtt csodálkozott volna a közönséges éti csigákkal:

- Milyen ismerős, ahogyan a csíkos kígyóharisnya összekeveri mérgében a színeket, a sötétkéket, a citromsárgát, a rózsaszínt, a narancssárgát. Ügyes-s-s-s.