Utoljára öt éve, 2002-ben foglalkoztam behatóan kárpátaljai szerzők könyveivel, akkor 2 hosszú tanulmányban (Újraközlő irodalom; Valóságpróza és látszatvalóság) 5 új könyvről írtam szándékom szerint megalapozott és részletes szakmai kritikát. Titkon persze azt reméltem, hogy könyvkiadásunk hibáit és szerzőink gyengéit pellengérre állítva jobbíthatok azon a valamin, amit jobb híján kárpátaljai magyar irodalomnak neveznek, változtathatok a rossz kiadói és írói gyakorlaton. Ehelyett azonban ellenségeket szereztem, s addig is feszült kapcsolatom honi kollégáimmal végleg megszakadt.

Ezért is csodálkoztam el azon, hogy a napokban meglátogatott Fodor Géza. Azért jött, hogy adjon egy dedikált példányt nemrégiben megjelent könyvéből. 6-7 éve nem találkoztunk. Beszélgettünk egy keveset, szavaiból azt vettem ki, nem igazán tudja, miért fordítottam hátat az itteni irodalmi életnek. Elmondtam a fontosabb előzményeket és az érveimet. Úgy tűnt, megértéssel fogadja; sokakkal neki sem felhőtlen a viszonya.

Ha pedig már elhozta, gondoltam, csak elolvasom a könyvét (Hamvazó Hold a jávoron, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2006). Illetve hát nem kellett elolvasnom, mert - szép helyi népszokás szerint - a javát a korábbiakban már megjelent versek teszik ki. Holott Penckófer János azt közli a hátsó borítón, hogy az életmű "felerészt új költeményekkel" gazdagodott. Rászántam magam, megszámoltam. A 70 versből 24 új. Penckófernek ez a felerész. Pedig nem számolni nem tud.

A magam szórakoztatására kimutatást készítettem eddigi 4 kötetének az anyagáról. Korábban ugyanezt tettem Vári Fábián László verseivel is. Nos, a helyzet igen hasonló: az életmű nem éri el a száz verset, és nagyjából ugyanaz a 30-40 vers képezi minden kötet törzsanyagát. Ugyanezek variálódnak az antológiákban, válogatásokban is.

A mostani kötetből a korábbiakban megjelentek közül mindössze 17 vers hiányzik, így ez Fodor Géza legvastagabb eddigi könyve. Címe is van mindjárt kettő.

Szerencsére a tehetséget nem rőfre mérik, és a versek értékéből ez semmit nem von le, épp csak azt látni: új művek híján továbbra is újraközlő irodalom vagyunk, szerzőink soványka életműve kötetről kötetre nagyrészt megismétlődik.

Ám sajnos más bajom is van a könyvvel, főleg az új versekkel. Elemzésbe nem akarok belevágni, talán csak annyit, hogy Géza költészetében az intellektuális elményültséget, az absztrakciót, a távoli asszociációkat, az többszörösen összetett képeket szerettem leginkább. Szerintem ez volt az erőssége. Mára ez látványosan felhígult. Bár korábban is alkalmazott népdalszerű formákat, ezeket általában sikerült karakteres tartalommal megtölteni. Mostani kísérletei vagy csikorognak, mint népi homok az urbánus fogaskerekek között, vagy elmennek a giccses tillárom-sej felé. Ezen péládul szabályosan megrettentem:

Kezd a hajnal hasadni

Kezd a hajnal hasadni
Zöld csillaga olvadni
Ellopjuk az éjszakát
Paplanos nap borul ránk

Szeretnélek kérdezni
Merjél szemembe nézni
Mert abban a távlatod
Csillagnál fennebb ragyog

Ezt talán mégsem kellene. (A ritmushibákról most szó se essék.)

Szomorú dolog Géza esetében is megállapítani ugyanazt, amit Vári Fábián László, Füzesi Magda, Nagy Zoltán Mihály, Horváth Sándor esetében megfigyeltem: a 70-es, 80-as években írták legjobb műveiket, azóta csak magukat ismétlik, de olykor még régi lábnyomaikba sem találnak bele.

Újabb öt évig, úgy látom, újra megleszek hazai termés nélkül.