A szombati lapszám egy másik írására is felfigyeltem. Egy olyan nagyszőlősi népdalvetélkedőről szól, amelyet a szerző a cikk alcímében giccsparádénak nevez. A dolog azért meglepő, mert a honi olvasó inkább ahhoz szokhatott hozzá, hogy sajtónk dicshimnuszokat zeng a legszínvonaltalanabb versmondó- vagy énekversenyekről, minden kulturális műsor csodálatos, minden szavalat szívet melengető, minden táncműsor ajándék a közönségnek, a kiállításokon csupa zseni állítja ki remekműveit, a megjelenő könyvek mind korszakos jelentőségűek. Az előadó- és alkotóművészettel foglalkozó újságírók évtizedek óta azon vannak, hogy a hitvány, fals, értéktelen produkciókat és teljesítményeket jelentősnek, értékesnek láttassák az össznépi szemfényvesztésben. Ezzel egyfelől teljesen hamis képet festenek kulturális életünkről, másfelől tökéletesen elmossák a különbséget a jó és rossz között. Ha mindent egyformán felmagasztalnak, akkor a valóban fontos és színvonalas, kiemelésre méltó eredmények is belemosódnak a szürkeségbe.
Bár az újságíró nagyrészt az erőpróbát értékelő zsűri magyarországi tagjainak a kritikáját idézi, ám sejthetően ezzel ő maga is kiérdemli, hogy az esemény rendezői kiátkozzák, hasonlóan ahhoz, mint ahogy én is az effajta kritikák miatt lettem fekete bárány.
Talán még megérem, hogy egyszer a csapnivaló könyvekről, förtelmes megzenésítésekről, dilettáns festményekről is megírja valaki az igazat.