Rövid szakmai látogatást tettem a városközpontban. Három és fél éve nem voltam a Korzón, a Passzázsban, az Ung-parti sétányon, a Színház téren, gondoltam, ideje lenne szétnézni. Csönge 2 éve szorgalmazza, de bennem nehezen ért meg a szándék. A pesti Körúton azóta vagy hatszor megfordultam, legalább kétszer kávéztam Pécs belvárosában, élveztem a napsütést Hévíz központjában - de Ungvárból bőven kielégített az, amennyit a kocsiból láttam.

Most azonban több dolog is motivált. Gondoltam, csak nem illik Az Ung Ungvárnál címmel tartanom előadást anélkül, hogy előtte a gyalogjáró hídról le ne pillantanék a folyóra, csak nem beszélhetek szülővárosomról úgy, hogy több mint három éve nem jártam a centrumában. A másik késztetés: borbélynál akartam nyiratkozni (hosszabb ideje Éva nyír). A harmadik: megérett bennem a vágy, hogy kiüljek egy napernyő alá kávézni Csöngével és Évával a tavaszi napsütésben.

Nos, felkerekedtünk.

Éva nem sok jót ígért: kocsival nagyon nehéz a központ közelében leparkolni, kerekesszékkel közlekedni pedig, látta előre, még problémásabb: jó magasak a járdaszegélyek, a burkolat egyenetlen. (Hogy autó nélkül megközelítsük, az szóba sem jöhet: a Vár utca macskaköves, ráadásul gödrös is, nincs az a tolókocsi, amely átvergődne rajta).

Éva aggodalmai sorra beigazolódtak. A közlekedési viszonyok és parkolási lehetőségek (meg szokások) valóban botrányosak. Még a rendezettnek látszó sétáló utcákon (Korzó, Ung-part) is nehéz gördülni a székkel, göcsörtös, hepehupás a burkolat. Egyik utcáról átjutni a másikra meg szinte lehetetlen: mindent elállnak a  parkoló kocsik. Maga a központ teljesen kaotikus, kerülgetni kell az utca középen teret foglaló árusokat, keresztbe álló áruszállító kocsikat. És nemcsak a járdaszegélyek magasak, hanem a fordrászüzletek bejárati lépcsői is. Ami ennél is rosszabb tapasztalat: az emberek közömbössége, rosszindulata. Egy taxis arra a kérésünkre, hogy állna 10 centivel odább, mert nem férek el a székemmel a kocsija és a mögötte álló között (hogy valahol átmehessünk a túloldalra, a zebrát ugyanis egy építkezés miatt nem lehetett megközelíteni), szabályosan leüvöltötte a fejünket... Az első fodrászüzletben, ahová a lányok felkínlódták a guruló trónusomat, egyszerűen levegőnek néztek minket... A másodikban ugyan megnyirtak, de profi munkának nehéz lenne neveznem a teljesítményt (maradok Évánál kliensnek!).

No, azért mégis sikerült nagyobb baj nélkül venni az akadályokat, nyiratkozás után mindent megnéztem, amit akartam, azt is amit nem: a Passzázs szabad falfelülete végigakasztgatva ordenáré giccsekkel, vevőre váró mázolmányokkal.

A nem túl kellemes tapasztalatok után a közös utcai kávézásról könnyen beláttam, hogy csak rosszabb lehet, mint egy itthoni. "Mit gondolsz, én miért rohanok azonnal haza naponta a városból? Azt hiszed, egyáltalán kijönnék ide, ha nem lenne muszáj" - mondta Éva.

Igazat kellett adnom neki. Ha őszinte akarok lenni: semmi vonzót nem találtam szülővárosom legfrekventáltabb utcáiban. Minden tekintetben nagy az összevisszaság, rendezetlenség, valahogy gazdátlan és keletiesen káoszos az egész. A felújított épületek, üzletek nagyrészt ízléstelenek (vagyis inkább nem az én ízlésemnek valók), a puccos portálok fölött hulló vakolatú homlokzatok, még a legbelsőbb belvárosban is éktelenkednek romos, koszos kapualjak, elhanyagolt épületek. Az utcák hepehupásak, gödrösek, az emberek barátságtalanok. Szemétből pedig bőven akad mindenhol.

Akárhogy is nézem: ebben a városban a saját manzárdunk az egyetlen hely, ahol igazán jól érezzük magunkat. A következő három évben megint nagyszerűen megleszek Ungvár belvárosa nélkül.

*

Elkezdtem a komolyabb készülődést említett előadásomra. Naponta viszek fel újabb vázlatpontokat az Az Ung Ungvárnál oldalra, ahol néhány napja kérdéseket lehet(ne) feltenni nekem, de egyelőre nem alakult ki semmiféle kérdezz-felelek. Nem erőltetem. Mostanában megelégszem azzal, hogy egy-egy ötlettel megadom a lehetőséget erra-arra, de nem szegi kedvem, ha be sem indul vagy elakad a dolog. Pang a Blogarléc (pedig a tucatnyi igazolt szerző, ha mindenki csak heti egy anyagot tenne fel, vígan "eltartaná" - de ha nem, hát nem). Félek, elakadt a közöségi novellaírás projektuma is.

A szerzői estemre való készülődés tegnap és ma leginkább abból állt, hogy színes papírra kinyomtattam és egyesével névjegy-méretre vágtam (Tóték dobozoló szorgalmával) vagy 200 C-dulámat. Ahogy pécsi előadásom mutatta, a közönség jól fogadja, ha a terembe érkezve minden széken egy-egy papírlapot, és azon egy aforizmát talál (ott a leleményesebbje az üres székekről is begyűjtötte a gazdátlanul maradtakat). Most nagyobb szerepet szánok a színes lapocskáknak - de ez hadd derüljön ki a helyszínen.