Egy bizonyos ügyben meg kell követnem Öcsit. 2004. január 23-i naplómban igaztalan váddal illettem. Azt állítottam, hogy egy idézetem poénját elharapta, holott a csonkítást nem ő, hanem az elsődleges idéző követte el, az, akitől Penckófer idéz.

A történetet nem akarom újra elmesélni, minden részlet olvasható akkori naplójegyzetemben.

Amit itt hozzáfűznék: Miklós Elemér jóindulatú, de szakmailag roppant dilettáns munkája most, régi irattáram felszámolása során keveredett elő. Én azt hittem, rég kiselejteztük, nem is gondoltam, hogy ellenőrizhetném az idézet idézetét. Most, hogy előkeveredett, azonnal megtettem.

Nos, mint az eredeti jegyzetben is írom: Miklós Elemér egy teljesen szakszerűtlen, összelapátolt anyagot közöl rólam-tőlem. Ennek gerincét egy álmos reggelen felvett, magnóba mondott interjú alkotja, amelynek a szövegét utólag nem hagyatta velem jóvá, még a félrehallásai is benne vannak. Ebbe montírozta bele különböző helyen és időben megjelent néhány írásom részleteit, verset, publicisztikát vegyesen. És ebben idézi az ott, Vásárosnaményban elmondott előadásom egy részletét - a poén nélkül. EZT idézi tizenhárom évvel később Öcsi. Máshonnan nem is idézhetné, mert ennek az előadásnak a szövegét soha nem jelentettem meg nyomtatásban - azt kis epizódot még poénnal együtt is gyengének tartottam. Kritikusomnak viszont jól jött ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le belőle.

A gépiratról másolt könyvben egyébként más baj is van a szöveggel: az interjúba beletűzött Miklós Elemér-megjegyzések, átvezető szövegek számos esetben nem különülnek el az én szavaimtól, így ezeket Öcsi is úgy idézi, mintha én mondtam volna.

Ezzel együtt a tény az tény: bár a kárpátaljai irodalomról szóló, első igazinak szánt monográfia szerzője egy vidéki könyvtár pár száz példányban megjelent stencilezett kiadványát használja a legfőbb forrásnak munkásságom elemzéséhez, ám az ott tőlem idézet mondatok végéről nem ő csalta el a slusszpoént. Mivel ezzel vádoltam, ezennel megkövetem, elnézését kérem.

Véleményem további pontjait azonban fenntartom: munkája tendenciózus, szakmaiatlan, sok helyen rosszindulatú. Esztétikai értékelés helyett inkább erkölcsi ítéletekre épül, ráadásul eközben kettős-hármas mércével mér. (Egyébként ez, több évvel a megjelenése után, már alig kelt bennem rossz érzést. Még az sem, hogy  miközben már írta a  monográfiáját, magánbeszélgetéseinkben nagyjából az ellenkezőjét vallotta annak, mint amit a könyvébe beleírt.)

Visszatérve még az 1990-es Tisza-parti interjúra. Újraolvasás közben tanulságos volt saját akkori nézeteimmel szembesülni. Egyben meg is lepődtem, hogy milyen határozottan állítom például azt - akkor úgy gondoltam -, hogy Kárpátalján, ahol az irodalomnak pótlólagos feladatai is vannak, a kevésbé színvonalas műveknek is van létjogosultsága, szemben az olvasót elriasztó avantgard kísérletekkel. Öt évvel később aztán már teljes mellszélességgel kiálltam a modernitás felé tájékozódó, a kollektivista "kárpátaljai hagyományokkal" szembeforduló fiatalok mellett.

---