Különös évforduló: tíz éve tekinthetem magam kívülállónak a kárpátaljai magyar irodalomban. A folyamat persze korábban kezdődött és később tetőződött be, mégis éppen egy évtizede annak, hogy végképp elmélyültek az ellentétek énközöttem és irodalmunkat képviselő kollégáim között. De mi is történt 1997 májusában? Először is megjelent egy nagyobb tanulmányom a Forrás 1997/5. számában. Az esszét korábban írtam, egyes részei ennek előtte is napvilágot láttak (pl. a Bárkában), de így egybefoglalva először tártam a nyilvánosság elé, hogy mi is a bajom a kárpátaljai magyar irodalommal, s hogy kibontakozásra miért találom alkalmatlannak.
Az elvi ellentéteken túl a gyakorlati együttműködés lehetőségei is egyre inkább elfogytak számomra. 95-ben etikai aggályaim miatt kiléptem a határon túli könyvkiadás támogatási rendszeréből, 97-ben pályáztam utoljára támogatásért lapkiadásra. Utána még évekig adtam ki könyveket és a Pánsípot is fenntartottam, de nyilvánvalóvá vált, hogy a támogatásokat élvezőkkel szemben ezt a tevékenységemet nem tudom hosszú távon fenntartani.
Néhány kollégával még évekig (látszólag) elég jó viszonyban maradtam, de éppen azoktól, akikkel évtizeden át a legszorosabb szakmai kapcsolatban álltam, ekkor távolodtam el igazán. Erről 97-es májusi-júniusi naplómban számolok be:
Minden eredmény és néhány látványos fejlődési tendencia ellenére irodalmunk nem képes sem önálló szerves egészként működni [1], sem zavarmentesen beilleszkedni a magyar kultúra vérkeringésébe [2]. [...]Hogy miért láttam így, azt részletezem az írásomban (Előítéletek és beilleszkedési zavarok), miközben sok egyéb aspektust is felvetek. (Ekkor üdvözlöm először az akkori új generáció tagjainak feltűnését, bennük látva a megújulás lehetőségét. Akkor még nem tudhattam, hogy pár évvel később - elköltözésükkel - ők is csak a hiányt növelik.)
A kárpátaljai magyar irodalom - egészében és folyamatában - még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó számú író (és olvasó) képes-e belátható időn belül azzá tenni, avagy egyszer s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói, akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektíve nem képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét...
Ezzel az érvelésemmel (mint ahogy sok másikkal sem) írásban ugyan senki sem szállt vitába és szócsatákról sem számolhatok be, ám azt többen és többször nyilvánvalóvá tették, hogy nemcsak másképpen látják a helyzetet, hanem az én nézeteimet károsnak is tartják.
Az elvi ellentéteken túl a gyakorlati együttműködés lehetőségei is egyre inkább elfogytak számomra. 95-ben etikai aggályaim miatt kiléptem a határon túli könyvkiadás támogatási rendszeréből, 97-ben pályáztam utoljára támogatásért lapkiadásra. Utána még évekig adtam ki könyveket és a Pánsípot is fenntartottam, de nyilvánvalóvá vált, hogy a támogatásokat élvezőkkel szemben ezt a tevékenységemet nem tudom hosszú távon fenntartani.
Néhány kollégával még évekig (látszólag) elég jó viszonyban maradtam, de éppen azoktól, akikkel évtizeden át a legszorosabb szakmai kapcsolatban álltam, ekkor távolodtam el igazán. Erről 97-es májusi-júniusi naplómban számolok be:
Rájöttem, hogy ez már nem az én társaságom. Mérhetetlenül idegen tőlem az, amit képviselnek. [...] különvéleményem akkor szokott lenni, ha az irodalom és az irodalmárok szerepe kerül sorra. Ezek a fiúk még mindig harcnak gondolják a művészetet (és persze a magyarságot is), és soha nem mulasztanák el hangsúlyozni, hogy ebben ők milyen sokat és milyen kiválóan jeleskednek.Az érezhető 1997-es törésvonal után pár évig még megpróbálkoztam valamiféle irodalomszervezéssel, ám utolsó kísérleteim arra, hogy az önként vállalt szemléleti rezervátumból legalább néhány helybéli tehetség számára szellemi menekülési útvonatal biztosítsak (a KÁRMIN-díj alapítása, a Pánsíp Irodalmi Szalon), csúfos kudarccal járt. Így 2002-ben minden közösségi tevékenységgel felhagytam. Már ennek is 5 éve.
