Tavaly ősszel vállalkozó szellemű emberek egy (újabb) kísérletet tettek a hajdan igen népszerű képes hetilap, az Ország-Világ feltámasztására, újraindítására. Közvetítő útján tőlem is anyagot kértek a próbaszámba. Persze ezzal, hogy honor az nincsen, de ha majd beindul a lap... Hát nem indult be, csak a próbaszámra futotta pénzből és lelkesedésből. A szerkesztőség a megjelenésről nem értesített és tiszteletpéldányt sem küldött (jaj de ismerős ez a linkség!). Hogy egyáltalán megjelent benne az anyagom, arról nemrég értesültem K. I. révén, aki most a Könyvhéten ideadta nekem a saját példányát. Nekem meg jó alkalom arra, hogy a benne megjelent novellát közreadjam, egyben olvasóimat egy kis feladvány elé is állítsam.
Az alább olvasható írás így, ebben a formájában és ezzel a címmel még az OV előtt még sehol nem jelent meg. De mégsem új novella (honor nélküli helyre újat ritkán adok), a történettel már találkozhattatok - és most, éppen a napokban újabb irodalmi vonatkozása is keletkezett. Ismerve a leleményességeteket, arra biztatlak titeket, fejtsétek fel az írás előzményeit, és ha lehet, akkor derítsétek ki friss kapcsolódását is egy másik, most megjelent műhöz.Balla D. Károly
Kisváros a mézes puszedlihez
Szégyellem, de a nevét sem tudom annak az isten háta mögötti kisvárosnak. Annyi bizonyos, ott kellett átszállnom. Meg az is biztos, állomásépületén még felfedezhettem a Monarchia jellegzetes sárgáját.Maradhattam volna a pályaudvaron, ahogy máskor is, amikor számtalan utazásom során a csatlakozásra vártam, olykor órák hosszat. Olvasgatni a váróteremben a kicsit kényelmetlen fapadon, megteázni a büfében, esetleg sétálni egyet, rá-rágyújtva megfigyelni az érkezőket és távozókat.
De nem. Akkor gondoltam egyet, leadtam a kofferomat a csomagmegőrzőben és bementem a központba. Ha ugyan annak lehet nevezni.
Kevés jellegtelenebb porfészket láttam életemben. A főutca 3-5 emeletes típusházai, a betonbunkerre emlékeztető kultúrház a homlokzatára szegezett borzalmas alumínium domborművel, a körülépítetlen, ostoba tűzfalaival tüntető áruház, a minden városban teljesen egyformára szabott, vulgárkonstruktivista tanácsi és pártszékház, a valamilyen hóbortból két korinthoszi oszlopfőre támaszkodó lapos tetős posta – mind a háború után épültek, és ez meg is látszott rajtuk. Szinte semmi nem maradt a vélhetően földszintes-egyemeletes régi városból, a mellékutcában a felismerhetetlenségig lepusztult, szétmállott és a legkülönbözőbb módon egybetákolt épületek, kijjebb otromba, sivár lakótelep, még kijjebb faházak, viskók inkább, a hegyvidéki falvak idáig húzódó jellegzetes nyomorával. Ehhez képest az állomásépület az esztétika csúcsát jelentette.
A központban a hagymakupolás templom volt az egyetlen objektum, amelyen tekintetemet megpihentettem, bár a tetején az idők során elsötétedett, hullafoltos horganylemez egyáltalán nem volt kellemes látvány.
Vettem negyed kiló prjányikot (amolyan mézes puszedlit), a papírzacskót kezemben tartva, tartalmát majszolva indultam vissza az állomás felé, amikor egy fiatal fekete nő a biciklijén nagy sebességgel elhúzott mellettem, ám túl közel jött, az oldalán lógó táskájával jól megtaszította a könyökömet, szinte kilőtte a kezemből a zacskót, amelynek tartalma szertegurult a járdán. A nő alig két méterre fékezett, letette a lábát, nyergéből hátrafordult, és félig szeppenten, félig cinkosan szemembe nézve ezt mondta:– Oj, párdontye!
Egészen addig azt hittem, meglehetős jártasságra tettem szert a vidéken használatos szláv nyelvekben, ám azt még soha senkitől nem hallottam, hogy a pardonhoz valaki így ragasszon felszólító módú személyragot, mintegy az orosz izvinyitye mintájára.
Elmosolyodtam, pár pillanatig szégyentelen kíváncsisággal csüggtem a nő szép arcán, aztán megvontam a vállamat, és leguggoltam összeszedni a szétszóródott puszedliket. Segíteni akart, de a kerékpárja akadályozta ebben, nem tudott mit kezdeni vele, így egyetlen pillanatnyi tétovázás után, ahogy ott guggoltam, nekitámasztotta a hátamnak.
Ezt már nem állhattam meg nevetés nélkül, kacagni kezdtem, ő meg rám-rám hunyorítva összeszedte a süteményt. Én nem mozdulhattam, eldőlt volna a bicikli, így csak néztem és nevettem, nevettem és néztem, ő meg átadta a teleszedett zacskót:
– Holubi buduty gracijnyi.
Kellett egy perc, amíg megértettem, mire céloz ezzel a megint csak elég furcsa szóhasználatú mondattal. A galambok hálásak lesznek, mondta nagyjából ukránul, de nyilvánvalóan a latin „gratias” szóból szláv képzővel alkotva azoknak a galamboknak a jelzőjét, amelyekkel ezek szerint fel kellene etetnem a járdán meghempergetett puszedliket. Tőlem ugyan messze állt a tisztaságmánia, katonaember nemigen nézi, mennyire felel meg a magasabb higiéniás elvárásoknak az, amit megeszik, így a magam részéről gond nélkül elfogyasztottam volna a porban forgatott prjányikokat, de engedtem a nő ajánlatának, és azt remélve, hogy ennyit csak tudok ruszinul, megkérdeztem, „Á hde szja majuty búti szi holubi?”, és hol kellene lenniük ezeknek a galamboknak, „Tam szuty, na hrisztoszovoji korpuszi”, ott vannak a krisztusi korpuszon, felelte, és már indult is a templom felé, hogy a hátoldalánál megmutassa a hatalmas kőfeszületen tanyázó brúgató madarakat.
Leültünk a szembülső padra, magunk közé tettük a zacskót, felváltva nyúlkáltunk bele, törtük a kis falatokat, dobáltuk a galamboknak. Nem szóltunk, csak mosolyogtunk egymásra, nevettünk a madarakon, magunkon, az egész helyzeten.
Mire feletettük a készletet, én halálosan beleszerettem a fekete szépségbe.
Mindketten tudtuk, üres a zacskó, mégis belenyúltunk, és ott bent a zörgő papírban egy pillanatra megfogtuk egymás kezét. Hogy aztán ki is rántsuk, mintha csak véletlen lett volna. És újra nevessünk, már búcsúzkodva.
Épp elértem a vonatomat. Elhagytam a kisvárost, és bár ki volt írva az állomásépületre, nem jegyeztem meg a nevét. A szépségét pedig meg sem kérdeztem.
Így csak nevetése juthat eszembe, amikor zubbonyom zsebében körmöm alá szorulnak a mézes sütemény szúrósan keménnyé száradt morzsái.
Nos, várom a tippeket: melyek a fenti írás előzményei, és mi a kapcsolódása egy frissen megjelent másik műhöz?
