2-án, szombaton sem a Vörösmartyn kezdünk - Kende Péterékhez vagyunk hivatalosak villásreggelire. Hanna és Péter szokás szerint nagyon kedves, szűk két órát töltünk náluk kellemes beszélgetéssel. Éva dedikálja a regényét, Péter két legutóbbi könyvével viszonozza a gesztust. Közben megered az eső, telefonálok Szirtes Gábornak, hogy csak akkor indulunk a térre, ha elállt, zuhogóban amúgy sem lehet dedikálni.Alábbhagy az eső, alig negyedórát kések a 12-re meghirdetett dedikálásomról. Páldi András és felesége, Jutka, már vár rám a Pro Pannonia standjánál. A volt kijevi magyar nagykövettel atyai jóbarátságban vagyok, hosszan beszélgetünk. Kiderül, hogy rendszeres olvasója a blogomnak, így nagyjából mindent tud rólam, rólunk. (Itt említem meg, hogy előző nap pedig Povázsai Sándorral, volt ungvári főkonzullal találkoztunk és váltottunk pár szót.)
Elbúcsúzunk, Éva elmegy Kelecsényi Lacit megkeresni, hogy neki és Ildinek is adjon egy példányt a regényéből (Ildi valahol vidéken van: ez a nyári szabadtéri színházak ideje).
Csak ekkor tudok pár szót váltani Szirtes Gáborral, kiadómmal. Elmondja, hogy talán megvolt a napokban a legutóbbi könyvpályázati döntés, de még nem tudja az eredményt, így azt sem, hogy az én napló-könyvem kiadására nyílik-e lehetősége az idén. Arról is beszél, hogy a szerkesztőség költözése miatt kedvezményes áron kínálják átvételre a könyvkészletüket, így az én könyveimet is. Ha egy alapítvány tisztes összeget adna meg érte, nagyobb tételben eljuthatnának Kárpátaljára. Ennek én örülnék, de lobbizni az ügy sikeréért nem tudok, nem akarok.
Cservenka Judit lép hozzám (vagy ez az előző napon volt?), elmondja, hogy egy ideje ő szerkeszti a Nyelvünk és Kultúránk c. lapot, adjak kéziratot. Jelzem, hogy én folyamatosan adnék, adtam volna, de a legutóbbit eltanácsolták, így a Beszélőben jelent meg, amivel jobban jártam, mert ott nagyobb a honor. Ja, honorárium az egyáltalán nincs a NyÉKnél, mondja Judit. Lám, még egy hely, ahová ingyen dolgozhatnék. Megköszönöm a felkérést azzal, hogy ilyen feltételek mellett esetleg csak másodközlések jöhetnek szóba. Rendben, így Judit, ami megjelenik tőlem Kárpátalján, azt ők szívesen újraközlik. Széttárom karomat: de hát tőlem semmi nem jelenik meg Kárpátalján...
Fenyvesi Ottó kanyarodik felém, ő viszont azzal a hírrel kezdi, hogy a VárUcca Műhely kapott támogatást a további megjelenéshez, küldjek kéziratot. Ezek szerint honor is lesz.
Vass Tibor viharzik át csapatával a téren, harsány örömrivalgással üdvözüljük egymást, kap egyet a CD-mből; végre személyesen is megismerem Török-Szofi Lászlót és Berka Attilát.
Éva visszaérkezik kis körútjáról, mondja, hogy találkozott Nagy Zoltán Mihállyal, aki jelezte, hogy idejön hozzám, a standhoz. És valóban.De előtte még Juhász Dósa János ül mellém, rég találkoztunk, elbeszélgetünk. Időnként feltűnik Pék Pali, ő is ennél a standnál fog dedikálni, engem vált majd. Elmondja, mennyire tetszett neki Éva regénye, egyetlen éjszaka alatt elolvasta.
És valóban megjön Nagy Zoli. Mondhatnám akár haragosomnak, ellenlábasomnak is, de nincs bennem csipetnyi negatív értzés sem, ellenkezőleg, jólesik megölelnem. A beszélgetést nagyjából ott kezdjük, ahol hosszú szünet utáni alkalmi levélváltásunkat egy éve megszakítottuk. Érzem, 2 perc alatt megint össze tudnánk veszni, elképesztő, hogy mennyire más a véleményünk az otthoni dolgokról (is); kérem, hogy próbáljuk meg mellőzni azokat a témákat, amelyek csak a nézetkülönbségeink kiélezésére alkalmasak, keressünk inkább csatlakozási pontokat. Dedikálok neki egyet a Szembesülésből, nincs meg neki. Megkérdezi, hogy őrizze-e továbbra is azonos című, kb. 20 évvel korábbi "kisregényem" gépiratát. Jó helyen van az nála, mondom, iránta való bizalmamat erősítendő. Különben pedig, mondom neki, a könyvbe bele van írva, hogy annak az előverziónak a szövegét nála helyeztem el megőrzésre (de persze nem saját nevén szerepel). Valami olyasmiben maradunk, hogy keressük az egymáshoz való közeledés lehetőségeit.
Bőven letelt az egy órányi dedikálási időm, Éva szerkesztője már vár minket, lenne pár perc beszélgetni valójuk. Elindulunk, de közbeesik a Magvető standja, Éva mindenkitől érzékeny búcsút vesz, és észbe kapva kér egyet az idei Körképből, amelyben novellája jelent meg. Ennek bemutatójára is hivatalos lenne délután, de a mi programunk másként alakul; különben is: Éva csak örül annak, ha valamilyen protokoláris eseményt elbliccelhet.Találkozunk Scherter Judittal, elindulunk egy csendes helyet keresni (ja, azt még nem is írtam, hogy a Vörösmartyn, amíg ott voltunk, folyamatos volt a betontörő légkalapácsok koponyalékelő hangja: a tér mindkét oldalán teljes gőzzel folyt végig az építkezés; szombaton is). A tér sarka felé haladva mondom, azért így elmenőben csak nézzük meg a kárpátaljai satandot, bár tudom, milyen kép fogad: az Intermix könyvein kívül más hazait nem találni, ezek is egy sarokba beszorítva... De a könyvekre alig esik a szemem: Kovács Vilmosné épp befejezte a vásárlását. Nagyon megörülünk egymásnak (Éva nénivel valami már-már megmagyarázhatatlan szimpátia él bennünk egymás iránt), mutatja is, amit vett: egy újabb Kovács Vilmos-verseskötet; egy újabb olyan könyv, amelynek a kiadásához neki, mint jogörökösnek, nem kérték a hozzájárulását. Nem küldtek tiszteletpéldányt és persze honort sem. Éva néni elmondja, egyszer ezt számon kérte Dupkán, de ő valami olyasmit hadovált, hogy ha a jogörökös nem él Ukrajnában, akkor nem jár neki semmi. Ő meg beletörődött. Ilyen gazembert, mint Dupka György, nem sokat hordott a föld a hátán. Kovács Vilmosról már annyi bőrt lehúzott, amennyit nem szégyellt, most még valami emlékévet is meghirdettek - és az özvegynek, egyben jogörökösnek, soha még egy értesítést sem küld Dupka. Micsoda arcátlan pimaszság!. (Hogy a mostani könyv, a korábiakhoz hasonlóan, szegényes és csúnyácska, méltatlan Vilmos emlékéhez, arról most ne essen szó.)
Beszélgetünk még egy keveset, megköszönöm londoni naplóját, amelyet legutóbb levél helyett küldött nekem (élvezettel olvastam). Elbúcsúzom. Közben lassan Éva is befejezi Judittal a beszélgetést (a stand mögött találtak egy csendes asztalt), indulnánk is a kocsink felé, de kiszúrom az egyik szélső standnál Reményi József Tamást. Éva kereste korábban, könyvet szeretett volna neki adni. De most nincs nála, elosztogatta, hoznia kell a kocsiból. Addig mi Judittal teszünk egy búcsúkört; különben is eszembe jutott, hogy Balázs Istvánnak tegnap nem adtam a CD-mből.
Az utolsó kör is tarthatna akár órákig: minden standnál ismerős, megállhatnánk beszélgetni, de csak elhúzunk mellettük. Kőrössi P. Jóskával fél mondatot váltunk, Grecsó Krisztiánnak csak odaköszönök.
Váratlanul nagy tömegbe keveredünk, alig tudunk haladni. Sorbanállók állják el az utat. Ja persze! Itt fog dedikálni az arany pennájú jeles magyar író, Orbán Viktor. Vannak, akik reggel óta várják, déltől pedig egyre nagyobb a sor. Valahogy épp átvergődünk a tömegen, amikor a sokaság éljenzésben tör ki, percekig zúg a taps: megjött a vezér.
Istvánnak átadom a CD-t és megyünk is tovább. Egyszerre érünk a vízköpő kőoroszlánok tövébe, RJT-nek láthatóan jólesik Éva figyelmessége.
Utolsó utáni búcsúk, irány a kocsi, beszállás: délután háromra már Réz Pál vár minket.
A Holmi szerkesztőségeként is működő "szalonban" közel két órát töltünk. Pali bátyánk ugyanolyan szívesen és élvezetesen sztorizik, mint bármikor azelőtt, de látszik rajta, hogy nemrég beteg volt; az évek is egyre jobban nyomják a vállát. Örömmel veszi magához Éva könyvét, a dedikációt olvasva Osváthot idézi ("Maga mire olyan szerény?"), búcsúzásként újabb novellát kér tőle.
Útközben szállásunk felé Elek Tibor hív vissza. Próbáltam elérni a mobilján, de éppen vonaton ült. Tudtam, hogy hattól dedikál, de gondoltam, hátha jóval korábban felér a térre, vele is szívesen találkoztam volna, így csak telefonban üdvözöljük egymást és gratulálunk a könyvéhez.
A szállásunk éttermében vacsorázunk.
*
3-án, vasárnap, útban hazafelé még Kopka Jánosékhoz térünk be Nyíregyházán; ebéddel várnak. Éppen búcsúzunk, amikor Szunyog Szabolcs hív fel: most tudna megkeresni a Vörösmartyn...
Jó időben, de hulla fáradtan érünk haza. A család nagyon elégedett, hogy ilyen korán megjöttünk, a két kis kandur viszont csak késő estére jön tisztába azzal, hogy legfőbb pásztorólóik megérkeztek.
_____________
