∞ perc az örökkévalóságból
Az És kritikusa nem érti, miért Nyolc perc Farkas Péter új könyvének a címe, a Literáé pedig rosszul emlékszik, amikor »reminiszcenciákra kapja fel a fejét: „Nyolc perc, míg a Földre ér a fény”, a hetvenes évek kívánságműsoraiban oly gyakran kért, ki tudja már, melyik zenekartól származó szám refrénjét hallja a belső fül«. A fül, még ha belső is, tévedhet, ugyanis nem zenekar, hanem Katona Klári énekelte, nyolc helyett azt, hogy "Tíz perc, míg a földre ér a fény", ez ellenőrizhető.
Nem biztos, hogy a cím telitalálat, de az értelmezési lehetősége azért sokkal tágabb annál, mint amit kicsit szájbarágósan a fülszöveg tudtunkra ad. A kisregényben szereplő két öreg nem a Napról a Földre érkező fény szűkös nyolc percében végzi halálgyakorlatát, hanem valójában már meghaltak, csak ez az információ még nem ért el hozzájuk. Én legalábbis így értelmezem a címet. Illetve, kicsit talán erőltetetten: a könyvben a két öreg igen sokszor kerül vízszintes helyzetbe, fekszenek az ágyban és fekszenek a padlón, s ha ehhez a helyzetükhöz, illetve folytonos fekni készülődésükhöz, lefekvésükhöz asszociáljuk a címet, akkor könnyen bele érthető a fektetett nyolcas végtelenje is. Ezt az olvasatot is megengedve a regény az élet végessége és a halott állapot végtelensége közti időmezsgyén játszódik, abban a kontinuitásban, amelyet már nem lehet évekre, évszakokra, napokra vagy pláne percekre tagolni.
A Kölnben élő magyar szerző egy kevéssé ismert, talán kicsit szégyellt, tudomásul nem szívesen vett világba, mint intim szobabelsőbe, nyit be. Alkotói módszere sajátos, olyan leírói tárgyilagosságon alapul, amelybe gyakran vegyül a költői képiség és a filozófiai, lélektani összefüggések láttatása. Az életből lassan kimúló két öreg bármilyen hosszan elmondható-leírható történetei ezek, szétszálazva a legapróbb részletekig. A már megtalált látásmóddal és a kidolgozott kifejezési technika alkalmazásával lehetne akár háromszor ennyit is írni róluk, de lehetne feleennyit is. A közreadott 110 oldalnyi szöveg inkább csak merítésnek tűnik, egy szemelvénynek a végtelenből. Éppen ezért kicsit egyhangú is: az első 50 oldal után már nagyjából mindent tudunk, semmi új nem fog kiderülni. Ezt talán a szerző is érezhette, ezért iktatott a könyv közepébe egy oda nem igazán illő betegellátási árjegyzéket és a szöveg egészéből szintén kieső levelet. Ha ez szerzői koncepció akart lenni, akkor esetleg más, talán izgalmasabb dokumentukokkal, a szereplőkről többet eláruló további levelekkel is ki lehetett volna a főszöveget egészíteni; egyszeriségük így esetlegesnek, sőt, fölöslegesnek látszik. Ettől eltekintve a könyv konstrukciója hibátlan, a semmilyen kronológiai viszonyba nem állítható jelenetek és az öregemberben közben zajló belső történések igen jól példázzák az egyszerre múló és múlhatatlan időt, a megélt jelen folytonos újraismétlődését, illetve azt, hogy ez az ismétlődés mégis új és újabb egyszeri élményként élhető meg. Éppen ez az alkotói láttatás nyújtja a szubjektív időt néhány perces átéléstől az értelmezés örökévalóságáig.
Essék még szó a nyelvezetről. Farkas Péternek erőssége a sílusa, szókezelése, mondatépítkezése. Megszólalása köznyelvien természetes, ugyanakkor kifinomultan intellektuális, "irodalmi". Nem érezzük sem mesterségesen eszköztelennek, sem kimódoltan papírízünek. Engem egyetlen dolog zavart pár helyen: az elmaradó birtokos személyjel: az öregember és az öregasszony testrészeinek megnevezésekor a kívánkozó arca, szeme, bőre helyett némelyszer azt írja, hogy az arc, a szem, a bör. Meglehet, ennek a személytelenségnek van némi elidegenítő stiláris hatása, ám ha a szerző szándéka ez volt, akkor sokkal követklezetesebben kellett volna használnia.
Egészében a kisregény jelentős alkotás és ezen felül még elvezetes olvasmány is - ha illik egyáltalán ilyesmit mondani olyan írásműről, amely az elmúlás szomorú és gyakran visszataszító képeire épül, s amely a kívülről elviselhetetlennek látszó, belülről mégis boldogan viselt, a vegetálásig lefokozott életről már-már elhiteti, hogy bennünket is elérhet.
Frissítés 2007. júl. 31-én. Ma ezt a levelet kaptam:
A Kölnben élő magyar szerző egy kevéssé ismert, talán kicsit szégyellt, tudomásul nem szívesen vett világba, mint intim szobabelsőbe, nyit be. Alkotói módszere sajátos, olyan leírói tárgyilagosságon alapul, amelybe gyakran vegyül a költői képiség és a filozófiai, lélektani összefüggések láttatása. Az életből lassan kimúló két öreg bármilyen hosszan elmondható-leírható történetei ezek, szétszálazva a legapróbb részletekig. A már megtalált látásmóddal és a kidolgozott kifejezési technika alkalmazásával lehetne akár háromszor ennyit is írni róluk, de lehetne feleennyit is. A közreadott 110 oldalnyi szöveg inkább csak merítésnek tűnik, egy szemelvénynek a végtelenből. Éppen ezért kicsit egyhangú is: az első 50 oldal után már nagyjából mindent tudunk, semmi új nem fog kiderülni. Ezt talán a szerző is érezhette, ezért iktatott a könyv közepébe egy oda nem igazán illő betegellátási árjegyzéket és a szöveg egészéből szintén kieső levelet. Ha ez szerzői koncepció akart lenni, akkor esetleg más, talán izgalmasabb dokumentukokkal, a szereplőkről többet eláruló további levelekkel is ki lehetett volna a főszöveget egészíteni; egyszeriségük így esetlegesnek, sőt, fölöslegesnek látszik. Ettől eltekintve a könyv konstrukciója hibátlan, a semmilyen kronológiai viszonyba nem állítható jelenetek és az öregemberben közben zajló belső történések igen jól példázzák az egyszerre múló és múlhatatlan időt, a megélt jelen folytonos újraismétlődését, illetve azt, hogy ez az ismétlődés mégis új és újabb egyszeri élményként élhető meg. Éppen ez az alkotói láttatás nyújtja a szubjektív időt néhány perces átéléstől az értelmezés örökévalóságáig.
Essék még szó a nyelvezetről. Farkas Péternek erőssége a sílusa, szókezelése, mondatépítkezése. Megszólalása köznyelvien természetes, ugyanakkor kifinomultan intellektuális, "irodalmi". Nem érezzük sem mesterségesen eszköztelennek, sem kimódoltan papírízünek. Engem egyetlen dolog zavart pár helyen: az elmaradó birtokos személyjel: az öregember és az öregasszony testrészeinek megnevezésekor a kívánkozó arca, szeme, bőre helyett némelyszer azt írja, hogy az arc, a szem, a bör. Meglehet, ennek a személytelenségnek van némi elidegenítő stiláris hatása, ám ha a szerző szándéka ez volt, akkor sokkal követklezetesebben kellett volna használnia.
Egészében a kisregény jelentős alkotás és ezen felül még elvezetes olvasmány is - ha illik egyáltalán ilyesmit mondani olyan írásműről, amely az elmúlás szomorú és gyakran visszataszító képeire épül, s amely a kívülről elviselhetetlennek látszó, belülről mégis boldogan viselt, a vegetálásig lefokozott életről már-már elhiteti, hogy bennünket is elérhet.
Frissítés 2007. júl. 31-én. Ma ezt a levelet kaptam:
Kedves BéDéKá!
A minap készítettem egy interjút a Heti Válaszba Farkas Péterrel, ahol szóbahoztam Önt is. Íme a részlet (ami sajnos - reményeim szerint ellentétben az interjúval - nem fog megjelenni többek közt a lapban a "korlátozott karakterszám" nevű ördög miatt.):
"-A Magvető kiadó Radnóti Színházban megtartott könyvheti estjén azt mondta, hogy a Nyolc perc cím egy olyan motívumból származik, ami végül kimaradt a könyvből. (mi volt ez a motívum?) Sok kritikusa nem érti ezt a címet. Balla D. Károly például egy felállított végtelen jelre asszociált. Ön szerint milyen kapcsolat van a cím és a szöveg közt?
- Az egyik jelenetben megjelent volna a "fekete Nap" avagy az elfeketedett Nap motívuma. Végül kihagytam. Nem látom értelmét, hogy akkor most ezen az úton hozzam vissza a szövegbe. A könyv fülszövege szerintem világosan megmagyarázza a cím és a szöveg közti kapcsolatot, fölösleges lenne megismételni. Balla D. Károly cím értelmezése egyébként nagyon jó, csak nekem nem jutott eszembe ez a lehetőség.
"
Üdvözlettel: Toroczkay András
