Bár tudományos pályára készültem, a 70-es évek derekától másfél évtizeden át mégis minden kortárs költő verseskötetét megvettem. Persze csak azokat,  amelyek Ungváron, a Druzsba könyvesboltban megvásárolhatók voltak – de így is roskadozik alattuk a polc. A szép választék darabjai fillérekbe, pontosabban kopekokba kerültek, az én segédlaboránsi fizetésemből is futotta rájuk. Össze is állt egy egészen tisztességes kollekció az elsőkötetes Bolgár Györgytől (igen, ugyanaz a Bolgár György) Ladányi Mihályon, Baranyi Ferencen, Váci Mihályon át Pilinszkyig, a három- vagy több kötetbe összegyűjtött Vass Istvánig, Weöresig, Juhász Ferencig, Nagy Lászlóig, Illyésig.

Baráti köröm tagjaival együtt nagy versfogyasztók voltunk, holott filosz akkor még egy sem akadt köztünk. Fizikát, kémiát, biológiát hallgattunk az egyetemen, ám ha összejöttünk, a zene és az irodalom nem maradhatott ki napirendünkből. Kedvünket leltük benne, mint a tudományoknak elkötelezettek komoly reménységek, akik könnyű szenvedélynek hódolnak, hogy ne váljanak szakbarbárrá.

Akkoriban már nemcsak olvastam, írtam is verseket, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget: igen sokáig csak játéknak, különös hobbinak tartottam a sorok egymás alá igazítását, és eszem ágában sem volt foglalkozásként a biztonságos tudományt a léha költészetre felcserélni. Csillagásznak készültem, s a kozmikus szférák magasából kicsit talán le is néztem a lírai művek témájául szolgáló emberi hívságokat.

Aztán a hetvenes évek legvégén mindez megváltozott bennem. Egyre kevésbé érdekeltek a természet törvényei, s ahogy az irántuk táplált bizalmam fogyott, úgy erősödött elkötelezettségem a versek iránt. Mígnem egy napon arra döbbentem, hogy már nem a képletekben, hanem a metaforákban hiszek.

Újraeszmélésemnek ebből a kusza korszakából világlik ki Nagy László ezüst feje. Ekkor jelent meg Jönnek a harangok értem kötete. Amely aztán kortárs szerző könyvéből szinte azonnal klasszikussá avatódott a költő korai halála miatt. Innen, ettől a vallomásos gyűjteménytől vezetett vissza az én utam életművébe, hogy akit azelőtt jószerével csak a Ki viszi át a szerelmet, a Himnusz minden időben, a Tűz, a József Attila, a Versben bujdosó szerzőjeként ismertem, azt mélyebben fogadjam magamba és rácsimpaszkodjam egyik ars poeticájára, szinte magamra nézve is példázatosnak érezve a csillagokkal való szakítást: „Arcomról minden csillagot / lesöprök, legyek az ember fia. ….. Nehogy elmúljon hit s harag, / kínzókamráid, világ, vállalom”. S a nagy vállalás mellé jött az eltökéltség: „Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen.”

Bölcsészhallgató lettem, társaságom új tagjai – és ami nagyon fontos: új szerelmeim – is ebből a körből kerültek ki. Akkoriban bizony nagyon lenéztük azt, aki csak a Kortárst járatta és az Új Írásra nem fizetett elő, és nemigen lehetett szava köztünk annak, aki nem tudott legalább egy többszörösen összetett szószüleményt idézni Juhász Ferenc legújabb monumentális, egész oldalas ÉS-beli költeményéből. Írtunk, szervezkedtünk, publikáltunk – ahogy a cenzurális viszonyok engedték.

A tény, hogy Nagy László ekkor már nem élt, visszavonhatatlanná és megkerülhetetlenné tette költészetét. A bennem indult gyökeres átváltozásokat aztán a néhány évvel később távozó Pilinszky tetézte be. Örök viszonyítási pontok ők számomra, ha a magam stílusát és költői felfogását másfelé fordítottam is. Az elszánt közös nekiveselkedések egyéni küszködéssé, a költői menetelés tétova útkereséssé szelídült bennem, a halott költők üdvtana és megváltása – feszülni keresztre, szivárványra – kárhozattal lett terhes.

Mégis, jó tudni, hogy amikor verset írok, angyalarcuk kifehérlik az éjszakából, annak bölcs bizonyságául, hogy a költészet voltaképp nem más, mint bevezetés a halálba.

---