Szombaton kirándultunk Ildikóékkal, ezúttal Saján volt az úticél. Ebben a huszti járási kis faluban már a szovjet időben is jelentős idegenforgalmi léte- sítmény működött a gyógyszanatórium formájá- ban, mostanra azonban gombamód elszaporodtak a magánüdülők, panziók, vendégváró víkendházak. Nem is akármilyenek.Csak ámultunk és bámultunk: az egyébként sivár és némileg lepusztult környezetben szépen rendezett, feltűnően mutatós és láthatóan a luxuskényelemre és minél több szolgáltatásra hajtó létesítmények. Mintha egy kis Svájccal hintették volna meg Kárpátalját: takaros modern épületek, rendezett pázsit, szökőkút, medence, teniszpálya - és mindenütt kínos tisztaság.
Sajánban kávéztunk, hazafelé Beregszász határában, a Csalogány nevű vendéglő teraszán estebédeltünk (igen ízletesen), aztán Eleméréknél kávéztunk. Udvarukon készültek a képek távoztunkban:
Elemér, Ildikó, Éva, Bertalan, Zsófia, Dorottya és én
Ugyanazok, jobb szélen Zsókával kiegészülve.
Estefelé értünk haza, 300 kilométerrel és nagyon kellemesen töltött órákkal a hátunk mögött.
*
Verseket kér e-mailjében egy új irodalmi lap szerkesztője. Visszaírok, hogy elvben nincs akadálya, de vajon honort fizetnek-e? Azóta se kép, se hang.
Szinte ugyanígy járok egy diáklap munkatársával: interjút szeretne tőlem. Azt válaszolom, hogy nem szívesen adok interjút, de ha tud olyanokat kérdezni, hogy örömömet lássam a válaszadásban, akkor lehet róla szó. Megijedhetett, inkább nem kérdezett semmit - de lemondani is elfelejtette a dolgot.
Közben meg saját mulasztásommal is szembesülök: az UngBereg 2000 c., hét évvel ezelőtt megjelent almanachunk illusztrátora jelentkezik: nem kapott tiszteletpéldányt, sem honort. Igaza van, és nem mentség, hogy a kiadvány megjelentetése utolsó kiadói próbálkozásunk volt, s ezzel meg is szűnt mind a Pánsíp, mind az UngBereg működése. Pironkodva legalább részben igyekszem pótolni a mulasztást.
*
Verseket kér e-mailjében egy új irodalmi lap szerkesztője. Visszaírok, hogy elvben nincs akadálya, de vajon honort fizetnek-e? Azóta se kép, se hang.
Szinte ugyanígy járok egy diáklap munkatársával: interjút szeretne tőlem. Azt válaszolom, hogy nem szívesen adok interjút, de ha tud olyanokat kérdezni, hogy örömömet lássam a válaszadásban, akkor lehet róla szó. Megijedhetett, inkább nem kérdezett semmit - de lemondani is elfelejtette a dolgot.
Közben meg saját mulasztásommal is szembesülök: az UngBereg 2000 c., hét évvel ezelőtt megjelent almanachunk illusztrátora jelentkezik: nem kapott tiszteletpéldányt, sem honort. Igaza van, és nem mentség, hogy a kiadvány megjelentetése utolsó kiadói próbálkozásunk volt, s ezzel meg is szűnt mind a Pánsíp, mind az UngBereg működése. Pironkodva legalább részben igyekszem pótolni a mulasztást.
