Nem is tudom, kivételesen nagy műnek vagy csupán igen kellemes olvasmánynak tartsam-e Ljudmila Ulickaja Szonyecska c. kisregényét (Budapest, Magvető, 2007; fordította V. Gilbert Edit). Az írónőnek, azt hiszem, ez a kisregény méltán hozott országos és nemzetközi ismertséget, ám attól, hogy remekműnek nevezzem, erősen óvakodnék. Inkább arról lehet szó, hogy valamit nagyon elkapott, megcsípett a szerző, s ezt igen tehetségesen, művészi kvalitásokkal megáldva ki is aknázta. S hogy mi ez a valami? Talán úgy fogalmaznám: másféle, újszerű viszony egyfelől a szovjet múlthoz, másfelől az orosz nőhöz.Azt hinnénk, a szovjet éra valóságához csupán vagy kemény, szigorú elítéléssel, vagy gúnnyal-iróniával, vagy elfogult, esetleg élcelődő nosztalgiával lehet viszonyulni.
Ulickaja mindhármat elveti, nem keménykedik, nem ironizál és nem nosztalgiázik; mint főhőse a maga életét, halk megértéssel veszi tudomásul egy álságos korszak minden embertelenségét és abszurditását. Igen finom vonalakkal rajzolja meg a legzordabb diktatúra éveit csakúgy, mint a későbbi lágyabb korszakokat.
Ugyanígy elveti az orosz nő ábrázolásában rejlő, önmaguktól adódó sztereotípiákat. Szonyecska nem lobog a boldog szerelemtől, nem tipródik a csalódásban, mi sem áll tőle messzebb, mint a patetikus hangvételre feljogosító emocionalitás. De a szláv hidegség és közömbösség, a szent unalom és a tétlen elvágyódás sem a sajátja. Szonyecska érzelmileg minden körülményhez jól alkalmazkodva egyfajta langyos boldogság állapotában éli le az életét, sorsa jobbra vagy rosszabbra fordulásáért nem tesz felelőssé senkit, helyzetét és a világot azzal a természetességgel veszi tudomásul, mint a teát, amelyikbe hol kevesebb, hol több cukor jut.
Holott élete akár különleges is lehetne. Olvasásmániája kifinomult intellektust kölcsönözhetne neki, ám erről szó sincs. Az ellenzéki művész-férj, a meg nem értett zseni mellett lehetne markáns politikai nézete csakúgy, mint filozófiai vagy esztétikai szemlélete - de ő nem rendelkezik ilyenekkel. Mégsem mondhatjuk a lelkét sivárnak, mert a maga kisszerűségében valahol mégis megvalósítja magát. Szánnunk kellene naivitásáért vagy becsülnünk bölcsességéért, de egyiket sem tehetjük, mert Szonyecska nem is a szent ostoba és nem is a fifikásan okos nő, de nem is a nagylelkű lemondó és beletörődő, hanem a természetesen tudomásulvevő. Így aztán nem érzünk vele szemben sem különösebb rokonszenvet, de nincsenek türelmetlen ellenérzéseink sem, hanem, anélkül, hogy ez tudtosulna bennünk, csendben átvesszük a szemléletét. Illetve hát, persze, nem is az övét, hanem Ulickaja látásmódját, amellyel a dolgokat annak veszi, amik, és nem annak, amik nem. Ebben a világlátásban, talán nem tévedek nagyot, a szerző (és a hősnő) zsidó származása is szerepet játszik.
És alighanem ez a felfogás teszi a kisregényt (orosz szempontból mindössze hosszabbacska elbeszélést) többé annál, mint aminek elsőre látszik. S hogy minek látszik elsőre? Egy háromkötetes nagy orosz családregény kivonatának, 92 oldalra kigyűjtött epizódjainak. Egy nagy mű olyan metszetének, amely bizonyosan sokkal élvezetesebb a teljes krónikánál.
A krónikási hozzáállás amúgy is kibillen, ha nem is eléggé. A kisregény cselekménye végig térben és időben, létező városokban és létezett korszakokban játszódik, ez, mint említettem, csak finom ceruzarajzként veszi körül a szereplőket. A hangsúly az emberi viszonyokon és a belső átélésen van. Ezek sokkal konkrétabbak, bemutatásuk sokkal árnyaltabb, mint maguké a történéseké. Ez akkor is igaz, ha a gondolat- és lélekábrázolásban az írónőnek nincs segítségére a lineáris történetszövés erőltetettsége. Különösen a mű közepén éreztem valami siettetett eseménymondást, mintha a szerző a mű igazán remek indításától minél hamarább szeretne eljutni az ugyancsak erős végkifejletig. Az életút kötelező kronologikus végigkövetése mintha helyenként a lélekábrázolás és a belső összefüggések kibontásának béklyójaként működött volna. Ám meglehet, hogy éppen ez a linearitás teszi olvasmányossá a művet, egyben alkalmassá arra, hogy milliók kedvence legyen.
Így aztán nem is tudom, hogy kivételesen nagy műnek vagy csupán igen kellemes olvasmánynak nevezzem-e Ljudmila Ulickaja könyvet. Egy biztos: annál sokkal jobb, mint amit a borítógrafikája sejtet.
