Húszegynéhány évvel ezelőtt még extázisba hozott volna a hír, hogy a Led Zeppelin újra összeállt és koncertet ad. Most szinte minden érzelmi kilengés nélkül olvasom a kis beszámolót, mintha csak szokványos tudósítás lenne valami mindennapos dologról. Mára kikopott belőlem - és ez talán természetes - az a fajta rajongás, amely nem magára a zenére, hanem kísérőjelenségeire irányul: a muzsikusok bálványozása, fényképük kirakása, események mohó követése. Mostanra kielégít az állapot, hogy a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Black Sabbath összes lemezének anyaga benne van a gépemben és bármikor meghallgathatom. A maguk műfajában továbbra is a legjobbaknak gondolom őket, egy emberöltővel ezelőtt valami felülmúlhatatlant alkottak.A három nagy banda közül annak idején nehezen tudtam a hozzám legközelebb állót kiválasztani. Visszanézve, azt hiszem, egyértelműbb a dolog. A Purple viszi a pálmát, az ő lemezeiket mindig, minden körülmények között szívesen hallgatom, és soha nem tudom megunni. Az ő gyakran változó összetételű csapatuk nyújtotta a legkimunkáltabb, leggondosabban megkomponált és kidolgozott muzsikát. Virtuozitásuk, lemezről lemezre változó hangzásuk gazgadsága ma is lenyűgöz. Második a Zeppelin, amely nyerseségével, elemi erejével hat rám. Ha tetszik, "primitívebb" ez a zene, átható ereje mégis erősebb. A harmadik helyre szorult a Sabbath; őhozzájuk hangulat kell, de amikor az embernek éppen "olyanja van", akkor semmi jobbat nem lehet elképzelni, mint ezt az agyvelőre rátelepedő, az érzelmeket kisajátító hangzást. Ugyanakkor míves múzsika ez is, sokkal változatosabb, hajlékonyabb és gazdagabb, mint a későbbi metál-bandáké.
Szóval: 20 ezer ember előtt játszott a Zeppelin Londonban. Egy kis ízelítő:
