Napok óta birizgál a gondolat, hogy valamit mégiscsak írnom kellene Schengenről, vagyis arról, hogy a december 21-re virradó éjszakán küszöbömig jött a schengeni határ, miután Magyarország és Szlovákia is belülre került. A dolog összmagyar szempontból természetesen nagyon örvendetes, és kevés bennem az önzés ahhoz, hogy a nagy ünneplést elrontsam saját helyzetünk problémásabbá válásának a képeivel.

Alighanem magyarok millióinak álma valósult meg a lehetőséggel, hogy akár az Atlanti-óceánig utazhat anélkül, hogy valahol is sorompó állná az útját. Ez, kétség kívül, nagy dolog, jogos tehát az eufória. A határon túli magyarok nagy tömegeinek a szempontjából is kedvező a fejlemény, indokolatlan lenne hát amiatt keseregni, hogy bezzeg én, a mostoha kárpátaljai magyar, megint kimaradtam a jóból. Annál is kevésbé, mert - a híradásokból legalábbis úgy tűnik - Magyarország ezúttal valóban elszántságot mutat abban, hogy az itt élők kapcsolattartásában bekövetkező kedvezőtlen változásokat enyhítse. Életbe lépett a kishatár-menti egyezmény (ami persze csak részmegoldás), jelentős pénzösszeget különítettek el arra, hogy a schengeni vízumot kiváltók költségeit csökkentsék, és elég tág azok köre is, akik ingyenesen kaphatják meg ezt a beutazási engedélyt. Az ördög tehát talán nem annyira fekete, mint amilyennek a falra festettük. (Viszont az aggodalmaink korábbi gyakori hangoztatásának minden bizonnyal szerepe volt abban, hogy ezek a könnyítő intézkedések megtörténtek.) Arról nem is beszélve, hogy ha Magyarországra utazván megkapom a szabályos schengeni vízumot, akkor elvben semmi akadálya annak, hogy én magam is tegyek egy párizsi kitérőt. Hogy a gyakorlati akadályai ennek melyek, arról most ne essék szó: hadd örüljek egy kicsit együtt a magyarok többségével.