A hatvanas években, amikor egy ünnepélyes napon tévékészüléket vásároltunk, nem gondoltam még, hogy kiskölyökként rövidesen mániákus nézővé válok, s hogy rövidesen egy katartikus élménnyel is gazdagodom. Amikor csak tehettem, a képernyő elé ültem. Napirenden voltak a viták a családban arról, meddig tévézhetek, korán ágyba kergetnek-e szüleim, vagy kivételesen megnézhetem az esti filmet is.

Az első alkalom, amikor elmaradt a vita: szilveszter éjszakája, talán éppen negyven éve. Együtt néztük éjfélig a műsort a magyar televízióban, és amikor Budapest káprázatos látképei után megszólalt a Himnusz, anyám elsírta magát. Akkor, tizenegy évesen, nem értettem, miért. Nekem akkor semmit sem jelentett nemzeti imádságunk. Sem szövegét, sem dallamát nem ismertem, kommunista apám és elveit látszatra legalábbis követő anyám nem tartotta fontosnak, hogy megtanítsa nekem, a szovjet iskolában pedig… de ezt talán mondanom sem kell. Anyám meghatottsága alaposan megdöbbentett, és a Himnusz sokáig nem mást, mint éppen ezt az élményt jelentette számomra. Évekig inkább ódzkodtam Kölcsey versétől és Erkel zenéjétől, ahelyett, hogy szívembe fogadtam volna. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg saját öntudatra ébredve kialakult bennem az a lelki szükséglet, amit az iskola és a család elmulasztott belém plántálni. Már a 80-as éveket írtuk, amikor azt is megértettem, számunkra, kárpátaljai magyarok számára milyen többletjelentéssel bírnak a vérzivataros múltat felelevenítő költői képek és a teremtőhöz mint legfelsőbb fórumhoz intézett szavak. Én voltam a legértetlenebb, amikor egy akkori egyetemi vetélkedőnk során kisebb botrány lett abból, hogy a diákzsűri a „Himnuszunk szerzője?” kérdésre helyesnek fogadta el Kölcsey Ferenc nevét, holott a jelenlevő tanári kar véleménye szerint a jó válasz Szergej Mihalkov lett volna (ő az, aki a szovjet himnuszt írta). Amikor pedig kitört a peresztrojka, a szólásszabadság első mámorában én is teli torokból zengtem minden kisebb-nagyobb összejövetel előtt és után az „Isten áldd meg”-et.

Addig-addig, míg meg is csömörlöttem tőle. Úgy éreztem, elveszett a Himnusz méltósága. Az hagyján, hogy elénekeljük az összes ünnepen, de hogy minden piszlicsáré gyűlést ezzel zárunk vagy nyitunk, hogy elzengjük minden emléktáblánál, minden vetélkedőn, konferencián, avatáson, átadáson, szentelésen, megnyitáson és bezáráson? Néha inkább óbégatva, mint énekelve? Hogy évente Himnusz-mondó vetélkedőt rendeznek az iskolákban, ahol a nebulók, mint betanult verset, jól-rosszul egymás után felmondják?

…Bátyám kamaszkorú unokája harsonázik: zeneiskolába jár, cipeli a nagy tokot, fújja a rezet elszántan. A magyar kultúra napján azzal állított be hozzánk, hogy valami kottát talált az utcán… Dédszülei forgatják a kicsit összesározódott lapot: hát bizony a magyar Himnusz dallamát jegyezte le rá valaki. A kiskölök el akarja kápráztatni a két öreget, azt mondja, ő bizony lejátssza ezeket a kottafejeket. Elő is veszi hangszerét, hamiskás mosolyából sejteni lehet, az utcán talált kotta történetét alighanem ő találta ki a nagyobb hatás kedvéért. Maga elé teszi a papírlapot, mély levegőt vesz és rázendít. A harsona recsegve szól. Múltjától rég eltávolodott apám halkan énekelni kezdi a szöveget, anyám szemében rendeltetésszerűen megjelenik a könny. Én meg azt hallom, hogy hamisak a hangok.

---