Berniczky Éva Cirill Metód én vagyok
Bárhogyan igyekszem, nem vagyok képes levetkezni a túlhajtott alázatot, mások önzetlen kiszolgálását. Valószínűleg az anyai ágon örökölt paraszti gének köteleznek erre. A véget érhetetlen ünnepnapok semmiben sem különböztek a közönségesektől, orrvérzésig sütöttem és főztem hálás-hálátlan közönségemnek. Úgy, ahogyan a nagyanyámtól tanultam, jól kell tartani a családot, a közelemben élő ember nem maradhat kényeztetés nélkül. Még szerencse, hogy apai ágon merőben más vénát örököltem, fogékony vagyok úri huncutságokra is. Ez a kettősség már gyerekkoromban okozott némi zavart bennem, akkor nemigen értettem. Annyit fogtam fel belőle, hogy valami nincs velem rendjén, valamiért másképpen áll össze és mástól esik szét a világ bennem, mint közvetlen környezetemben. Világi maradtam mélyen vallásos anyai nagyanyám mellett, holott a templomba is hajlandó voltam elmenni vele. Húzkodhatta szegény mama a szoknyám, mikor álljak fel, mikor üljek le. Nehézkesen fogott rajtam az ige, számomra az isten a mai napig ennek a vékony szikár agyondolgozott kis öregasszonynak a képében jelenik meg, aki akkor eldönthette, a kötelező penzum végeztével huszonegy vagy huszonnyolc kopekos jégkrémet nyalogatunk-e majd a templom előtti padon. Mindemellett házi istenem szoktatott rá olyan finomságokra is, mint az olvasás. Először a házunkban fellelhető könyveket vette sorra velem, hetente olvasta nekem újra egy és ugyanazon kötetet, aztán amikor önjáró lettem, s már nem szorultam a közvetítésére, azzal ültetett maga mellé, ezentúl mindenki olvasson magának. Attól kezdve én cipeltem neki a könyveket a beregardai könyvtárból. Amikor a helyi állomány utolsó darabjával végeztünk, akkor halt meg nagyanyám, utolsó mentsváram a paraszti miliőben. Nagyjából ugyanekkor tűnt fel életemben a másik végletet képviselő apai nagyapám, a talpig úriember, akitől karácsonykor és születésnapomon legkedvesebb ajándékaimat kaptam. Nem értettem, miért haragszik rá engesztelhetetlenül az anyám, miért tartja utolsó bolondos szélhámosnak az öreget. Persze többször elhangzott előttem, hány házat mulatott el a vén kujon, de ez a szokása a szememben egyáltalán nem tűnt olyan végzetes bűnnek. Sőt inkább díjaztam eleganciáját, végtelenül áradó derűjét, örökös jókedvét, figyeltem, mennyire másképpen rakja össze szavakat, mint körülöttem a többiek. Bolondozott velem, az a fajta ember volt, akinek bármit képes lennék megbocsátani. Azt azért szívesen meghallgattam volna, hogyan vágja ki magát felesége, Lamper Anna előtt, hogyan számol el a túlvilágon másik nagyanyámmal, akinek korai halála után lelketlenül négyfelé dobta négy közös gyermeküket.
Így került egészen aprócska korában nevelőszülőkhöz az apám. Benébe, jómódú családhoz, azok nevelték fel, nevet is adtak neki, akárcsak József Attilának Öcsödön. Az én Józsefem esetében azonban visszafelé sült el a dolog.
Apám hátrahagyott okmányait rendezgettem a napokban, pakolászás közben került elő a koszlott barnás mappából (papka dlja bumag, háttérben hamisíthatatlan szovjet Kárpátok-borzalom, előtte pásztor havasi kürtöt fújva, nem kevésbé) a számomra eddig ismeretlen iromány. Az áll rajta oroszul, hogy Berniczky Cirill Metód utónevét saját kérésére Józsefre változtatja. Elolvastam párszor, nem hittem a szememnek, pedig nem kétséges a névváltoztatás. Rohantam az anyámhoz, kérdeztem, mi ez. Megerősítette, hogy jól értettem, az apámat születésekor Cirill Metódnak keresztelték, de amikor félárván falura került, „az a vén gazember, az úri nagyapád még a gyereke nevét sem hagyta meg a gazdának, azok nevezték el”, így lett a kisfiúból Jóska. Szerették a nevelőszülei az apámat, nem is volt semmi baj, míg be nem iskolázták. Elképzeltem, mennyire meglepődhetett, amikor először szólították a táblához az idegen néven, hiába bizonygatta, sosem hallotta ezt a furcsa hangzású hosszú nevet, semmi köze hozzá. Végül csak kiharcolta magának a Jóskát, azontúl mindenki így szólította. Aztán negyvenhétben tizennégy évesen úgymond „önszántából” több társával dolgozni vitték a Donyeck-medence egyik bányatelepére (Donbászra, ahogyan nálunk emlegetik). Az egész életét meghatározó sanyarú évek hatalmas elégtétellel kárpótolták, ott vált felnőtté, és ami a leglényegesebb, bemondásra írták bele paszportjába (személyijébe) a nevét. Donbászon akkoriban a Cirill Metódnál különben is menőbb névnek számított a Joszif Joszifovics. Több mint ötven évig nem is juttatta eszébe senki azt a gyűlölt másikat. Anyám szerint nyugdíjazásakor kérték apámtól először és utoljára sosem látott keresztlevelét. Elindult hát az ungvári levéltárba szelíd Józsefként és feldúlt Cirill Metódként érkezett haza. Ekkor döntötte el végérvényesen, belőle ugyan többé nem űznek csúfot, egyszer s mindenkorra megszabadul az idegen keresztségtől. Ezerkilencszáznyolcvanhat -- ez az évszám szerepel a névváltoztatását igazoló lapon. Nekem soha nem beszélt róla. Lassan négy éve lesz, hogy nincs közöttünk, s éppen most, Szent Cirill és Szent Metód napjának (február 14.) közeledtével jutott el hozzám kálváriájának története.
Cirill Metód… Anyám rosszallja, hogy ilyen jólesően ízlelgetem. Látja rajtam, tetszik a levetett név, mi több, férfiként azonmód fel is próbálnám. Nőként csak szimplán védem, mentségére hozom fel, amit a szláv nyelveken kiskoruktól beszélő művelt görögökről, Cirillről (Konstantinról) és Metódról (feltehetően Mihályról) az egykor tanultakból megőrzött emlékezetem. Mindhiába okoskodom, cirill ábécé ide, glagolita ábécé oda, anyám ragaszkodik az ő Józseféhez, ennyivel tartozik apám emlékének. Szemrehányóan néz rám, a szentségtelen árulóra. Hát nem tőle örököltem szelídségemet, viszolygásomat az előítéletektől, az biztos. Mintha számon kérné rajtam, magyar létemre miért izgatnak a velünk élők nyelvei, kultúrájuk, olyannyira, hogy írás közben még a bőrükbe is megkísérlek belebújni. Ha vallásos lennék, azzal védekeznék, minden nép hivatalos az üdvösségre. De nem vagyok, így tréfával ütöm el a felháborodását, bocs, nem tehetek róla, előző életemben minden bizonnyal szláv lehettem. És mostantól ez nem vicc.
Bár megmagyarázhatatlan különös vonzódásaimat ismerve, ha a ködös Albionban kerülnék kisebbségbe, akkor ott venne erőt rajtam a fölényes dèja vu érzés, mintha ezt megelőzően (igaz, semmiképpen sem hűvös és tartózkodó) angolként nyitottam volna ki elegáns esernyőmet a szitáló esőben. Azt kell gondoljam, még ennél is súlyosabb a helyzet, mert eddigi életeimben, ahelyett, hogy aranymálinkóként szálldostam, vagy boaként nyeltem volna egyben az áldozataimat, mindahányszor egyszerűen közönséges anthróposként vetődtem hol ide, hol oda a világban. Eközben tettem szert arra a magvas megállapításra, hogy az emberek mindenütt egyformák, pontosabban egyformán különbözőek. És ezen a rettegett schengeni határok sem képesek változtatni. Mert szerintem jó ideje nem létezik már keletmentes, steril nyugat és nyugatmentes kelet, „…a világ az egy, egyetlen világunk van, nincs több”, nyilatkozta a minap a magyar tévében maga Salman Rushdie. Nem is találhatnánk hitelesebb embert ennek megítélésére annál az indiai születésű írónál, aki ellen Khomeini ajatollah, Irán vezetője fatvát hirdetett, s akit az angol királynő lovaggá ütött.
Tegnap az Állomás utcáról letérve autómmal alkalmi jeges tengeren hajtottam volna át éppen, ha hirtelen meg nem állít valami. Néhány percig ültem bénán, fel se foghattam, mi történt, se kétségbe, se tanácstalanságba nem estem még, az ajtómat sem nyitottam ki. A hideg és nedves áramlatok miatt nem lett volna okos dolog. Se előre, se hátra, egyik kerekemet fedetlen csatornaakna kapta be. Az ablakomat tekertem le mindössze, mire négy markos férfi (errefelé a nyeszlettek hasonlóan bivalyerősek és segítőkészek) már meg is ragadta elölről-hátulról az autómat. Villanás alatt kikaptak az akna fogságából. Honnan kerültek elő, nem tudom, talán az előrelátó városvezetés állít minden ellopott csatornafedő helyére néhány szárazföldi vízimentőt. Segítőim dohogtak keveset a csatornafedő-tolvaj becstelensége miatt, aki a kemény fagyok csőtörős idejében sem függesztette fel az eltulajdonítást. Nyári esőzések idején ennyire se akadtak volna ki. Ennek függvényében az átlagosnál jámborabban pakolgatták a pórul járt autókat, mert ugye mennünk kell tovább.
Vajon miért jut erről folyton eszembe, hogy a közigazgatás a múlt év végén kitiltotta Ungvárról a szekereket? A helyi sajtó többször foglalkozott a hírrel, hangoztatva, ideje már egy százharmincezres nagyvárosban. Félre téve poliszi méltóságomat, ebbe a rendelkezésbe azért kissé belesajdult a szívem. Igaz, pillanatra csak, mert hiszem, ha látom. Illetve, ha nem látom ezentúl a négysávos Szabadság sugárúton araszolni a különleges csodabogarat. Elölről lovas kocsi, hátulról hétpettyes piros zaporozseckaszni a saroglyán. Mi az? Rendőr legyen a talpán, aki a találós kérdést megfejtve eldönti a jármű nemét. Attól függ, honnan nézi. Szerintem a hrivnyák színe rögvest eligazítja. A tél végére legatyásodott hivatalos közeg szíve amúgy könnyen lágyítható, már egy rongyos tízes is megteszi. Olajozottan működik a szerkezet, de ha leáll néhány percre, az emberek kipörögnek a napvilágra, ott múlatják türelmesen az időt, mintha mindenki ismerné a másikát, annyi a közös megbeszélnivalójuk, még jó, hogy találkoztak. A fújtató, prüszkölő zaporozsecrovarok mellett Mazdák, Lexusok, Mercedesek, BMW-k suhannának el, ha képesek lennének rá. A visszatartott szuperjárgányok tulajdonosai nem tülkölnek, nem káromkodnak, az unalmas gazdagság szabad utat enged a nyomor költészetének. A rend őre díjazza az érzékeny közreműködést, levezényli a végjátékot, hadonászva terelgeti tovább a tavaszt túl korán hirdető szekérautót, szállj el, szállj el, katicabogár, hozzál nekem...
Így került egészen aprócska korában nevelőszülőkhöz az apám. Benébe, jómódú családhoz, azok nevelték fel, nevet is adtak neki, akárcsak József Attilának Öcsödön. Az én Józsefem esetében azonban visszafelé sült el a dolog.
Apám hátrahagyott okmányait rendezgettem a napokban, pakolászás közben került elő a koszlott barnás mappából (papka dlja bumag, háttérben hamisíthatatlan szovjet Kárpátok-borzalom, előtte pásztor havasi kürtöt fújva, nem kevésbé) a számomra eddig ismeretlen iromány. Az áll rajta oroszul, hogy Berniczky Cirill Metód utónevét saját kérésére Józsefre változtatja. Elolvastam párszor, nem hittem a szememnek, pedig nem kétséges a névváltoztatás. Rohantam az anyámhoz, kérdeztem, mi ez. Megerősítette, hogy jól értettem, az apámat születésekor Cirill Metódnak keresztelték, de amikor félárván falura került, „az a vén gazember, az úri nagyapád még a gyereke nevét sem hagyta meg a gazdának, azok nevezték el”, így lett a kisfiúból Jóska. Szerették a nevelőszülei az apámat, nem is volt semmi baj, míg be nem iskolázták. Elképzeltem, mennyire meglepődhetett, amikor először szólították a táblához az idegen néven, hiába bizonygatta, sosem hallotta ezt a furcsa hangzású hosszú nevet, semmi köze hozzá. Végül csak kiharcolta magának a Jóskát, azontúl mindenki így szólította. Aztán negyvenhétben tizennégy évesen úgymond „önszántából” több társával dolgozni vitték a Donyeck-medence egyik bányatelepére (Donbászra, ahogyan nálunk emlegetik). Az egész életét meghatározó sanyarú évek hatalmas elégtétellel kárpótolták, ott vált felnőtté, és ami a leglényegesebb, bemondásra írták bele paszportjába (személyijébe) a nevét. Donbászon akkoriban a Cirill Metódnál különben is menőbb névnek számított a Joszif Joszifovics. Több mint ötven évig nem is juttatta eszébe senki azt a gyűlölt másikat. Anyám szerint nyugdíjazásakor kérték apámtól először és utoljára sosem látott keresztlevelét. Elindult hát az ungvári levéltárba szelíd Józsefként és feldúlt Cirill Metódként érkezett haza. Ekkor döntötte el végérvényesen, belőle ugyan többé nem űznek csúfot, egyszer s mindenkorra megszabadul az idegen keresztségtől. Ezerkilencszáznyolcvanhat -- ez az évszám szerepel a névváltoztatását igazoló lapon. Nekem soha nem beszélt róla. Lassan négy éve lesz, hogy nincs közöttünk, s éppen most, Szent Cirill és Szent Metód napjának (február 14.) közeledtével jutott el hozzám kálváriájának története.
Cirill Metód… Anyám rosszallja, hogy ilyen jólesően ízlelgetem. Látja rajtam, tetszik a levetett név, mi több, férfiként azonmód fel is próbálnám. Nőként csak szimplán védem, mentségére hozom fel, amit a szláv nyelveken kiskoruktól beszélő művelt görögökről, Cirillről (Konstantinról) és Metódról (feltehetően Mihályról) az egykor tanultakból megőrzött emlékezetem. Mindhiába okoskodom, cirill ábécé ide, glagolita ábécé oda, anyám ragaszkodik az ő Józseféhez, ennyivel tartozik apám emlékének. Szemrehányóan néz rám, a szentségtelen árulóra. Hát nem tőle örököltem szelídségemet, viszolygásomat az előítéletektől, az biztos. Mintha számon kérné rajtam, magyar létemre miért izgatnak a velünk élők nyelvei, kultúrájuk, olyannyira, hogy írás közben még a bőrükbe is megkísérlek belebújni. Ha vallásos lennék, azzal védekeznék, minden nép hivatalos az üdvösségre. De nem vagyok, így tréfával ütöm el a felháborodását, bocs, nem tehetek róla, előző életemben minden bizonnyal szláv lehettem. És mostantól ez nem vicc.
Bár megmagyarázhatatlan különös vonzódásaimat ismerve, ha a ködös Albionban kerülnék kisebbségbe, akkor ott venne erőt rajtam a fölényes dèja vu érzés, mintha ezt megelőzően (igaz, semmiképpen sem hűvös és tartózkodó) angolként nyitottam volna ki elegáns esernyőmet a szitáló esőben. Azt kell gondoljam, még ennél is súlyosabb a helyzet, mert eddigi életeimben, ahelyett, hogy aranymálinkóként szálldostam, vagy boaként nyeltem volna egyben az áldozataimat, mindahányszor egyszerűen közönséges anthróposként vetődtem hol ide, hol oda a világban. Eközben tettem szert arra a magvas megállapításra, hogy az emberek mindenütt egyformák, pontosabban egyformán különbözőek. És ezen a rettegett schengeni határok sem képesek változtatni. Mert szerintem jó ideje nem létezik már keletmentes, steril nyugat és nyugatmentes kelet, „…a világ az egy, egyetlen világunk van, nincs több”, nyilatkozta a minap a magyar tévében maga Salman Rushdie. Nem is találhatnánk hitelesebb embert ennek megítélésére annál az indiai születésű írónál, aki ellen Khomeini ajatollah, Irán vezetője fatvát hirdetett, s akit az angol királynő lovaggá ütött.
Tegnap az Állomás utcáról letérve autómmal alkalmi jeges tengeren hajtottam volna át éppen, ha hirtelen meg nem állít valami. Néhány percig ültem bénán, fel se foghattam, mi történt, se kétségbe, se tanácstalanságba nem estem még, az ajtómat sem nyitottam ki. A hideg és nedves áramlatok miatt nem lett volna okos dolog. Se előre, se hátra, egyik kerekemet fedetlen csatornaakna kapta be. Az ablakomat tekertem le mindössze, mire négy markos férfi (errefelé a nyeszlettek hasonlóan bivalyerősek és segítőkészek) már meg is ragadta elölről-hátulról az autómat. Villanás alatt kikaptak az akna fogságából. Honnan kerültek elő, nem tudom, talán az előrelátó városvezetés állít minden ellopott csatornafedő helyére néhány szárazföldi vízimentőt. Segítőim dohogtak keveset a csatornafedő-tolvaj becstelensége miatt, aki a kemény fagyok csőtörős idejében sem függesztette fel az eltulajdonítást. Nyári esőzések idején ennyire se akadtak volna ki. Ennek függvényében az átlagosnál jámborabban pakolgatták a pórul járt autókat, mert ugye mennünk kell tovább.
Vajon miért jut erről folyton eszembe, hogy a közigazgatás a múlt év végén kitiltotta Ungvárról a szekereket? A helyi sajtó többször foglalkozott a hírrel, hangoztatva, ideje már egy százharmincezres nagyvárosban. Félre téve poliszi méltóságomat, ebbe a rendelkezésbe azért kissé belesajdult a szívem. Igaz, pillanatra csak, mert hiszem, ha látom. Illetve, ha nem látom ezentúl a négysávos Szabadság sugárúton araszolni a különleges csodabogarat. Elölről lovas kocsi, hátulról hétpettyes piros zaporozseckaszni a saroglyán. Mi az? Rendőr legyen a talpán, aki a találós kérdést megfejtve eldönti a jármű nemét. Attól függ, honnan nézi. Szerintem a hrivnyák színe rögvest eligazítja. A tél végére legatyásodott hivatalos közeg szíve amúgy könnyen lágyítható, már egy rongyos tízes is megteszi. Olajozottan működik a szerkezet, de ha leáll néhány percre, az emberek kipörögnek a napvilágra, ott múlatják türelmesen az időt, mintha mindenki ismerné a másikát, annyi a közös megbeszélnivalójuk, még jó, hogy találkoztak. A fújtató, prüszkölő zaporozsecrovarok mellett Mazdák, Lexusok, Mercedesek, BMW-k suhannának el, ha képesek lennének rá. A visszatartott szuperjárgányok tulajdonosai nem tülkölnek, nem káromkodnak, az unalmas gazdagság szabad utat enged a nyomor költészetének. A rend őre díjazza az érzékeny közreműködést, levezényli a végjátékot, hadonászva terelgeti tovább a tavaszt túl korán hirdető szekérautót, szállj el, szállj el, katicabogár, hozzál nekem...
Megjelent: Mozgó Világ, 2008/február
