Töprengtem rajta, mivel emlékezhetnék meg blogomban a magyar költészet napjáról (ápr. 11.). Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, de aztán mérhetetlen hiúságomban mégis arra a rút gondolatra jutottam, hogy saját költeményt adok közre. El is terveztem, hogy a Bárka friss számában most megjelent három új szonettem éppen megfelelő lesz erre a célra - de előtte egyeztetni akartam a szerkesztőséggel; ők viszont csak a jövő héten teszik közzé őket a BárkaOnline oldalán, kérték, addig várjak én is. Természetesen. Ehelyett így most egy nagyon régi, de "híres" versemet ajánlom olvasóim figyelmébe, a Három másodpercem címűt. Azt hiszem, ez a leggyakrabban szavalt és újraközölt, legismertebb írásaim közé tartozik. De hátha van még, aki nem találkozott vele. Ja és! Megtaláltam a neten hangos változatát is: egy színész mondja el (sajnos nem tudom, kicsoda). De lássuk magát a verset, 1980-ból:Balla D. Károly
Három másodpercem
Három másodpercem volt arra, hogy megtanuljak repülni. Még érezni véltem apám kezének melegét a hónom alatt, amint meglóbál a mélység felett, mintha még szeretetéből is sejlett volna valami ösztöneimben, pedig már elszakadtam,
már elszakíttattam
keze melegétől és szeretetétől, már kezdetét vette zuhanásom, a három másodpercbe szorult végtelen, a végtelenné terpeszkedő három másodperc,
ég és föld között,
van és nincs között,
van és lehet között.Bukdácsolva, örökös forgásomba és pörgésembe szédülve zuhantam. Fülemben fütyült a sebesség, egyre magasabb hangon, egyre magasabban, aszerint, amint egyre mélyebbre értem, egyre magasabban, mert egyre mélyebbre,
egyre magasabb, ami egyre mélyebb.
Kinyújtóztattam végtagjaimat. A zuhanásomban szélnek tűnő mozdulatlan levegő belém akaszkodott. Rugdalóztam, rángatóztam - hasztalan. Egyre sebesebben hullottam alá a mélybe.
Még két másodpercem volt arra, hogy megtanuljak repülni. Apám! Apám! - akartam kiáltani, de nyitott számat teletömte a szél, nem szólhattam. Már nem is láttam őt a sziklafokon, csak szavaira emlékeztem, gesztusaira, keserűségére, amiért nem lehetett rám büszke, szégyenére, amiért rejtegetnie kellett, riadalmára, amikor megértette, hogy őneki kell kihoznia engem a sziklafokra… De apám kezének melege már kihűlt a hónom alatt, már csak zavarára emlékeztem, ahogy nem mert kezemre nézni sohasem, kezemre, a semmire sem valóra, ujjaimra, a fogni képtelenekre, kezemre, a nyomorékra. Nyomorék kezemre, melyet most dühömben el akarván lökni magamtól - kiterpesztettem. Vadul kapott belé a szél
csavarta,
rángatta
tépázta,de megszűnt szédítő bukfencezésem:
fejem az ég felé,
lábam a föld felé,
kezem oldalt,
ég és föld között,
van és nincs között,
van és lehet között.Észrevettem, hogy bár zuhanok, zuhanásom nem sebesedik.
Még volt egy másodpercem, hogy megtanuljak repülni. Apám! Apám! - kiáltottam volna újra, de hangom már semmiképpen nem érhetett el hozzá, hisz más világ lett az ő világa. Ők mind ismerik a tárgyak érintését. Ők mind másak… vagy talán én vagyok más, és ez az, amit nem tudtak elviselni bennem, ezért zuhanok most örök mozdulatlanságom felé… Megpróbáltam mozgatni kezemet, szél ellenében mozgatni, csapkodni vele, evezni, magam alá hajtani a levegőt,
le-fel,
le-fel.Zuhanásom lassúbbodott, de közeledett, egyre közeledett a föld, tehetetlenségem sziklabölcsője, s én még mindig vergődtem
ég és föld között,
van és nincs között,
van és lehet között.Egyre csak mozgattam kezemet, a semmire sem valót. Kezem szeretett csapdosni, kedvére volt a le-fel-le-fel ritmusa. Kezem, a semmire sem való, örült a szélnek. Tárgyaktól félő ujjaim rajongtak a levegőért. Észrevettem, hogy már nem zuhanok. Egy pillanatig lebegtem
alig a föld fölött,
az eget már-már elveszítve.Aztán az örökös le-fel-le-fel emelni kezdett:
fel, fel,
fel az ég felé,
a földtől egyre távolabb,
fel, fel,
fel és messze.Megtanultam repülni.
Egy óra múlva már alig látszott a Taigetosz.
(1980)
Megjelent, többek között, a válogatott verseimet tartalmazó kötetben:
Halott madárral, Pro Pannonia, Pécs, 1999.
Megtalálható pl. a MEK állományában
Van a felvételnek még legalább két érdekessége. Az első, hogy a műsor repertóriumában nem versként, hanem novellaként szerepel... A másik, hogy valaki, valamelyik szerkesztő belebabrált a szövegbe, az utolsó szakaszban például jelen idővé változtatta a múlt időt; meg egy teljesen fölösleges mondatot is betoldott. Mivel annak idején én nem hallottam ezt az adást, így csak most mondhatom, hogy ejnye-bejnye.
