Nem készült ilyen felmérés, de látatlanban meg lehet tippelni: ha egy magyar embert bárhol a világban megkérdeznek arról, mi jut eszébe legelőször Kárpátaljáról, akkor, talán a munkácsi várral vetélkedve, a Vereckei-hágó kapná a legjobb helyezést. Nem véletlenül: a Kárpátok gerincén itt átkelő honfoglaló magyarok emlékezete elég erősen él a nemzettudatban, épp ezért a hely is különleges jelentőséggel bír, nem pusztán egy földrajzi pont, hanem olyan történelmi, néha inkább mitikus-szakrális helyszín, amelyhez a nemzeti identitás közvetlenül kötődik. A „Verecke híres útján” a Kárpát-medencébe érkező és itt magának hazát foglaló nép képe – mint történelmi-nemzeti toposz – kiemelt jelentőségű volt a kollektív önazonosság kialakulásában, s megtartásában sem kisebb a szerepe.

Az utóbbi időben azonban nem historikus volta miatt hallani gyakran Vereckéről, hanem egy lassan áttekinthetetlenné váló politikai huzavona miatt, amely a hágón állítandó honfoglalási emlékmű körül alakult ki. Igaz, helyesebb lenne újraállításról beszélni, hiszen az 1896-os millenniumi év alkalmából már felavattak itt egy turulos emlékművet, amely megélt és túlélt néhány rendszerváltást, a csehszlovák hatalom megkegyelmezett neki, de a szovjet érában menthetetlenül lerombolták, és az ismeretlen szovjet katona emlékműve került a helyére. A Szovjetunió széthullása és a demokratikus Ukrajna megalakulása az 1990-es években látszólag kedvező légkört teremtett valamely emlékjel újbóli elhelyezésére, erre a honfoglalás millecentenáriuma (1996) jó alkalmat is nyújtott volna. Matl Péter munkácsi szobrászművész elkészítette a hármas gúla alakú, cirka hat méter magas monumentum tervét, ám a kezdeményezés meghiúsult. Voltak jogi tisztázatlanságok, engedélyeztetési hiányosságok, állítólag elúszott támogatási milliók is, ám végül az ukrán nacionalista erők akadályozták meg az emlékmű létrejöttét, amelynek torzója tizenkét éven át emlékeztetett a rendszer és a kárpátaljai magyarság helyzetének minden ellentmondásosságára. Nemrégiben elhárulni látszottak az adminisztratív és politikai akadályok, Magyarország és Ukrajna a legmagasabb diplomáciai szinten állapodott meg. Az ukrán fél megadta az építési engedélyt (az eredeti tervtől eltérően a turulmadár nélküli változatra), a magyar fél biztosította a pénzt, paripát, fegyvert (utóbbi kettőt persze szimbolikus értelemben) és rohamtempóban elkezdődött az építkezés, hogy Sólyom László és Viktor Juscsenko idei munkácsi bejelentésének megfelelően a két államfő 2008. március 15-én felavathassa az emlékművet. Az örömteli fejlemények azonban újabb konfliktusokat szültek. Újra volt mi körül kiéleződnie a két kárpátaljai magyarságszervezet közötti évtizedes belharcnak: az egyik szervezet sérelmezte, nem is alaptalanul, hogy kezdeményezésüket a másik fél elorozta, a magyar fél miért nem ővelük, hanem amazokkal egyeztet; a másik csapat pedig, ugyancsak jogosan, azt vetette az egyik szemére, hogy ezt a kérdést is saját hatalmi ambíciói felől szemléli, és Verecke ügyét nem a megbékélésre, hanem a magyarság megosztására használja. És újra, minden eddiginél hangosabban hallatták hangjukat az ukrán nacionalista erők. Olyasmire is sor került, ami példátlan Kárpátalja történetében: Ungváron magyarellenes tüntetést tartottak a főleg a megye határain túlról (Galíciából, a lembergi – lvovi – területről) érkezett ukrán nacionalisták, kihasználva az alkalmat, hogy a kárpátaljai ruszinok önszerveződése (szerintük szeparatizmusa) ellen is tiltakozzanak. A vereckei emlékmű elleni egyik fő érvük egyébként az, hogy a helyszínen 1939-ben állítólag ukrán fegyveres ellenállókat, ún. szics-gárdistákak végeztek ki a magyar (később tisztázódott: a lengyel) hatóságok, s az ő emlékük megcsúfolása lenne „az ellenség” emlékjele a hágón. Az események zavart keltettek az ukrán vezetőségben, állítólag az emlékmű sem készült el, így az ukrán államelnök azt jelezte magyar kollégájának, tervezett március 15-i programja nem lesz teljes. Sólyom László hivatala erre lemondta a találkozót, az avatás elmaradt.

Terméskőből és betonból a hármas gúla mégis megépült, helyi szer?vezetek és magyarországi látogatók sorra koszorúzzák. A megyei vezetés legfőbb emberei és ukrán értelmiségiek többször kiálltak mellette, sőt Juscsenko elnök személyesen is újra elkötelezte magát. Az avatásra talán júniusban sor is kerülhet. Az pedig, hogy a kárpáti fagyok hatására máris morzsolódni kezdett az eddig oly sok milliót felemésztett monstrum, egyelőre senkit sem nyugtalanít.

---