Berniczky Éva

Képzelt beteg

Mint egykori bűntényem színhelyére, úgy térek vissza újra és újra a kórházba, a BAM-ra, ahogyan az ungváriak nevezik ezt a kísérteties városszéli dombot. Valami őrült elme száműzte ilyen világvégi helyre a városi kórházat, klinikát, szülészetet. Nemhiába ragadt erre az elmúlásbarát földrajzi övezetre a Bajkál—Amur vasútvonal orosz rövidítése. A Transzszibériai „magisztrál” hírhedt elágazása, ha jól emlékszem, nagyjából azonos időben épült egészségügyi fellegvárunkkal. Pontosan nem tudom felidézni, mikor nőtt ki a szeles, huzatos kopár dombtetőből, mindenesetre a 80-as évek derekán már ebben a kórházban töltöttem kötelező gyakorlatomat. Még azon szerencsések közé tartozom, akiket nemcsak bölcsésznek, tanárnak képeztek az ungvári egyetem ugyancsak a BAM-on működő filológiai karán, hanem ápolónővérnek is. Az azóta családi házakkal, néhány újabb intézménnyel bővült kietlen tartományban akkoriban a kórházi, klinikai épületeken, az egyetemi korpuszon és a kollégiumunkon kívül mást nem talált az erre keveredő. A katonai tanszéken teljes körű kiképzésben részesültünk, háború esetén mozgósíthatnának. Nem közönséges háborúra készítettek bennünket, atomháborúra. Miközben oktatóink tudták a legjobban, ha ne adj’ isten, bekövetkezne a borzalom, az elsajátított kötözési, sínbe rakási ördöngös technikáknak már semmi hasznát nem vehetnénk. Az elméleti foglalkozásokon megidézett élettelenség, halódás, pusztulás hangulata, szó, ami szó, kísérteties hasonlóságot mutatott a minket körülvevő valós környezettel. Az azonban biztos, hogy a városszéli dombot eszeveszett kapkodással vonták be betonkolosszusokkal. Egyenetlenül bár, de egyenetlenségében gondosan tüntették el a természet legkisebb reménykeltő biológiai jeleit. Emlékeimben, különösen, ha arra gondolok, hogy bábuk helyett szerencsétlen leukémiás gyerekeken sajátítottuk el az injekciózás fortélyait, gyakorlati foglalkozásaink sok tekintetben az imitált véghez igazodnak. Kiszolgáltatott áldozataink nekik már úgy is mindegy alapon kerülhettek suta tűink alá. Akárhogy néztük, kerestük, lapogattuk, a véznaságok csont-bőr fenekén nem találtuk a szúrásra kijelölt izomrészt. Hiányzott róluk a hely, ahová döfni köteleztek. Keservesen tanultam meg szúrni azt, ami már nincs. Heteken keresztül émelyegtem, akkor azt hittem, a cúgos folyosókon terjengő vécé-, gyógyszer- és a kórházi konyhabűz édeskés elegye miatt.

Azóta hatalmas változáson mentem keresztül, jelentem, teljesen kiveszett belőlem a létezéssel szembeni undor. Feltehetően nem vagyok ezzel egyedül. Akinek hozzátartozója gyakran kényszerül kórházainkba, abból óhatatlanul elmúlás-szakértő válik. Mindennek ellenére mégsem lehet eléggé felkészülten belépni ide, a hely szelleme már első benyomásra harmadfokú sivárságot idéz elő a legedzettebb lélekben is. Pillanatok alatt kiürít. Aztán a döbbenet múltával ki-ki hozzálát megint belsője berendezéséhez, azzal, ami éppen adott. Erre vagy ehhez vagyunk kitalálva. A szálkásított lelkek tulajdonosai nem foglalkoznak túl sokáig a hiány regisztrálásával. Beérik azzal, ami van, nem többel és nem kevesebbel, mert mindig kiderül, ennyi is elég. A rám eső utóbbi tíz évben minden egyes kórházi beköltözéskor újrafogalmaztam, mi a kibírhatatlan, mi az elviselhetetlen. A kibírható és az elviselhető tartománya idővel mind nagyobb tereket hódított meg. Azzal, hogy betegek, orvosok, nővérek a világ legtermészetesebb módján, mondhatni, derűsen tették körülöttem a dolgukat, egyúttal a tűrési határvonalat is mind kijjebb tolták. Megtanultam nem elszenvedni, hanem pusztán megélni a mindennapokat. Rájöttem, csak az újonnan érkezőnek támad az a benyomása, hogy ez itt ideiglenes, átmeneti állapot. Csak az avatatlanabbja ábrándozik az igaziról, érzi úgy, mintha a háttérben háború dúlna, és valódi intézmény híján rendezték be itt, a BAM-on ezt a szükségkórházat. A dörzsöltebbje rég nem pazarol ilyesmire fölösleges energiát, nem nyafog azon, hogy az amúgy fűtetlen „kórtermekbe” rosszul záródó ablakokon szibériai szél süvít, hogy a falakon és a padlón hiányos a burkolat, ahol megmaradt, ott meg koszos, mert víz az nincs, a tartalékból pedig legfeljebb vödörnyi jut egy egész emelet feltakarítására. A gyér világításban különben sem tűnik szembe a gyülemlő szutyok, a kiégett izzókat előrelátóan azért nem pótolják, nehogy a vécécsészék fekete torkából előmerészkedő patkányok halálra riogassák a gyengébb idegzetűeket. Furcsán is venné ki magát, ha bárki kiakadna ilyen apróságokon, és a helyzet elviselése helyett panaszra adná a fejét. Miközben a napnál világosabb, hogy fennmaradás gesztusa sokkalta erősebb az undornál.

Az ideggyógyász, akire éppen többekkel együtt várok a homályos kórházfolyosón, nálunk avatottabb tudora annak, milyen nagyszerű a bennünket összetartó különös szerkezet. Amihez nekünk dolgunk alkalmazkodni, nem pedig fordítva. Így van rendjén, nem másképp. Azt hiszem, valami ilyesmi a harmónia. A negatív tartomány harmóniája. Ha nem ecseteltem volna elég hitelesen, élesben, okosabban és pontosabban lásd Viktor E. Franklnál (…és mégis mondj igent az életedre!).

Dr. Sztrókot apósom kisebb fokú agylágyulásakor ismertem meg. Időnként kontrollra viszem vissza az öreget hozzá. Rendes ember, így foglalnák össze a státuszát, ha körbekérdezném a közelemben várakozó betegeit és azok hozzátartozóit. Abból a fajtából, aki azután is ráérősen foglalkozik a csóró agykárosulttal, mezei lumbágóssal, ha pénzes páciense idegességében rájuk nyitja az ajtót. Egyik sem fontosabb a másikánál. Az itt várakozó betegek mindegyike egyszemélyes egészségpénztárként működik, ingyenes ellátás fedőnév alatt persze. Erről mélyen hallgatunk, azt hiszem, ezt tanultuk meg leginkább, a töredelmes, álságos hallgatást. Ettől válunk olyan megkülönböztethetetlenül egyformává a kórházfolyosón. Különben mindegy, úgyis annak a hozzátartozója viszi a prímet, azaz a pénzt a rendeltetési helyére, akit éppen befektetnek. Orvos orvosovics, miután leróttuk járandóságunkat, hasít valahonnan darabka papírt, komótosan írni kezdi a végeérhetetlen listát. Gondos, soha semmit nem felejt ki, se a vattát, kötszert, se az egyszer használatos fecskendőket, katétereket, se a gumikesztyűt, se a sebtapaszt, se a fertőtlenítéshez elengedhetetlen szeszt stb. Az eszközök után következhetnek szép sorjában a gyógyszerek. Ezt követően a bizakodó hozzátartozó (amíg a dr ír, van remény) kezébe nyomja a lajstromot, szaladjon máris a földszinti patikába, vegye meg a felsoroltakat.

Valamikor tíz évvel ezelőtt, de előfordulhat, hogy régebben tartottam utoljára igazi receptet a kezemben. A tizenévesek errefelé talán nem is láttak még vagy már vényt. Mióta, attól függetlenül, hány éven át fizettük, illetve fizetjük a betegbiztosítást, teljes áron jutunk hozzá a gyógyszerekhez nap mint nap a patikákban, a kórházban ápoltak részére is, az orvosok leszoktak a receptek skrájbolásáról. Vagy megtiltották nekik, nem tudom. Így aztán nyomtalanul vásárolhatunk a kórház részére. A beteg állapotának függvényében kis cédulákkal, fecnikkel, egész árkusokkal rohanunk a legközelebbi gyógyszertárba. Igaz, nem kell messze mennünk, húszméterenként találunk egyet. Már-már olybá tűnik, a patika ott van, ahol éppen tartózkodunk. Mindegyik puccos, jól ellátott, a kórházi is minden kívánalomnak megfelel. Már a hivalkodó, masszív, kiváló fából készült ajtó jelzi, a túloldalán merőben más miliő nyílik, nem veszi fel vele a versenyt a lepukkant intézmény legjobb, leg-leg kórterme, még a boldogtalan kórházigazgató rezidenciája sem. Az elegáns patikusok rutinosan és odaadóan böngészik a rendezett környezethez nem igazán illő szakadt cédulákra írtakat. Nem érdekli őket, ki firkantotta, se dózis, se kiszerelés, se a kezelés időtartama, vihetünk bármit bármilyen mennyiségben, ha megvan rá a pénzünk.

Mostanában egyedül várakozom az idegosztályon. Beteg nélkül. Tennem kellett valamit, az apósom két hónapja nyomta már az ágyat. Az első tünetek alapján lumbágót diagnosztizáltak nála. Amikor második hónapja nem volt hajlandó felkelni az ágyból, kezdett gyanússá válni a dolog. Hiába kapta meg az előírt kezelést, injekcióztam, szúrtam, masszíroztam kézzel, elektromos kütyüvel, gyúrtam különféle kencékkel, dörzsöltem, nyomtam, dagasztottam, semmi javulás, változás. A legminimálisabb hajlandóságot sem mutatta a járás, még a csoszogás, sántikálás, bicegés irányába sem. Két hét múltán a hivatásos masszőr is kifakadt, ne haragudjak, nem jön többet, nekünk ez csak kidobott pénz, Laci bácsinak valami más baja van, tette hozzá udvarias elhallgatással. A legérthetetlenebbnek azt találtuk, hogy betegünk az ágyban minden hókuszpókuszra képes. Úgy biciklizett, kaszált a lábával, húzta fel minden szisszenés, fájdalom, nehézség nélkül a fejéhez a bokáját, mint egy ágytornász. Fekve tökéletes egészségnek örvendett, csak miután felkelt, azután fájlalta a lumbágóját. Hiába akartam bevinni a kórházba kivizsgálásra, hallani sem akart róla. Miközben azért harcoltam, hogy négy nehézkesen járó vagy már járásképtelen betegem közül (ki hiszi el: csípőkopásos anyós, frissen műtött anya, tolószékes férj és most az após is) legalább őt, az utolsó ezt megelőzően fürge lábút visszadolgozzam a fekvésből az aktív létbe, addig ő szemlátomást életét és vérét adta volna ismeretlen eredetű királyi nyavalyájáért. Valósággal beleszerelmesedett keserves állapotába. Szívósan és kirobbanthatatlanul feküdt az ágyban, párnák közt. Arcán Argan elégedettségével, ragyogva várta a soros procedúrákat, gyógyteákat, reggeliket, ebédeket, vacsorákat. Az ágy vált egyetlen elfogadható életterévé, azt hajtogatta, itt igazán pompásan érzi magát. Mígnem megelégeltem különös lumbágóját, és felkerestem Dr. Sztrókot, aki két évvel ezelőtti szélütésekor kezelte.

Különös a viszonyom a neurológusokkal, kielemezhetetlen közöttünk ez a rejtett vonzalom. Magyarázkodás nélkül megértjük egymást. Erről jut eszembe, első értő olvasóm is ideggyógyász volt. A félig ukrán, félig magyar Dr. Z., akivel orosz emigráns nevelőapja már gyerekkorában angolul beszélt, ahányszor csak a betegeit jött hozzánk megvizsgálni, látogatni, mindig nagyobb gusztussal foglalkozott irodalommal, mint az idegpályák rejtelmeivel. Leginkább a múlt század eleji orosz irodalom érdekelte. Ahmatovát, Paszternakot, Cvetajevát, Mandelstamot olvasott, s rosszabb óráiban fanyalodott az én novelláimra. Vadonatúj ideggyógyászunk, Dr. Sztrók azonban nem tud magyarul, úgyhogy részéről nem kell elszenvednem sem kritikát, sem túlzott rajongást. Ellenben vele is kitűnően megértjük egymást. Azonnal veszi a gyanúmat, készen áll arra, hogy segítsen nekem. Ehhez azért vagy másfél órát várok rá a rendelője előtt, amíg végre szabadul, és elhozhatom a kórházból hozzánk. Miután alaposan megvizsgálja a mi Arganunkat, és továbbra is mindent rendben talál, hozzáfog, hogy kicsalogassa az ágyból. Ekkor még szelíden próbálja rávenni. Hiábavalóan, páciense ragaszkodik bevett pozíciójához.

Másodszorra aztán végre sikerrel járt. Dr. Sztrók taktikát váltott, már nem kért, nem is magyarázott, nem értette meg a fájdalmat, levetkezte összes maradék empátiáját. Kötelezett, határozott, ellentmondást nem tűrő hangon utasította az apósomat. Az ukrán (ruszin?), magyarul nem beszélő Dr. bevetette utolsó fegyverét, váratlanul alig érzékelhető akcentussal magyarul kiáltott fel, talpra, magyar! Az öreg zavartságában bárgyún vigyorogott rá, valamivel muszáj volt viszonoznia a gesztust. Hirtelen elveszítette maradék ellenálló képességét, buzgón kászálódott kifelé az ágyból. Árgus szemmel követtük minden mozdulatát, aztán a lépteit, amint legyengült, szédelgő forradalmárként, botra támaszkodva ugyan, de hősiesen végigbotorkált a szobán. Azóta újra jár. Dr. Sztrók és én álnokul megfúrtuk a Molière-projektet.

---