Kinn a bárány

Az idei tavasz szeszélyes időjárása jócskán megtépázta a teraszunk feletti tetőt. A legutóbbi viharban aztán bevégeztetett. Az ablakból igazán szép látvány volt, amint a szűnni nem akaró orkán erejű szél egyesével tépte le a téglavörös lapokat. Sorban kapta a hátára egyiket a másik után, meghintáztatta mindegyiket a kert fölött, majd elengedte, hogy kedvükre vitorlázzanak a levegőben, míg földet nem érnek az udvaron. Úgy két óra leforgása alatt virágzott el a tetőnk, lehullottak vöröses szirmai, csak a rozsdálló tartóváz meredezett a szabad ég alatt. A húsz évvel ezelőtt selejtként vásárolt, megfáradt hullámpalákról eleve hiányoztak a hullámok, éppen ezért sikerült potom áron hozzájutni az egész készlethez még az átkos áruhiányos időkben. Ehhez képest sokáig szolgált ez a tető. Persze akkor, amikor a vihar után a hátramaradó romokat takarítottam el, már nem találtam olyan nagyszerűnek a performanszot, amely pár órával korábban az ablak előtt állva olyannyira lenyűgözött.

Hetekig kellett várnom, amíg elcsendesedett az időjárás, és előkeríthettem a villanyszerelőnket, S.-t, aki amúgy mindenes segítőtársam, ezermester, s ami a legfontosabb, esténként az eget fürkészi a csillagvizsgálójával. Néhány nap alatt rozsdátlanította, lefestette a csupaszon maradt fémszerkezetet. Ezután indultunk együtt anyagbeszerző körútra. Most persze nincs hiány építőanyagban, találtunk is a Részegpiacon (beszédes nevét az andropovi alkoholtilalom alatt betöltött áldásos kisegítő szerepéért érdemelte ki). Pontosabban a vele szemben lévő Ezer aprósághoz címzett üzletben vásároltam a tetőfedésre alkalmas lengyel anyagot. Átlátszó, füstszínű lapokat, jó borsos áron. Ellenben a vásárolmányt sikerült összegöngyölítenünk, így már haza tudtam szállítani, a fuvart legalább megspóroltam. A két és fél méter hosszú óriáshenger nagyjából kitöltötte az autó belsejét. Leengedtem a hátsó ülések támláját, úgy csúsztattuk a göngyöleget előre egészen a szélvédőig. A lapok vége még így is kilógott a csomagtartóból, nehezen préselődtünk be mellé. Kissé kényelmetlen volt vezetni a hengerrel az oldalamban, miközben S. tartotta, biztosította a szállítmányt az úton. Még tudósított is az autó jobb oldalán zajló forgalomról, kiválóan helyettesítette az eltakart visszapillantó és a jobb oldali tükrömet.

A tetőfedéshez szakembert akartam hívni, de S. lebeszélt, fölösleges pénzkidobás lenne, bízzam inkább rá, olcsóbban megúszom az egészet. Szinte meg sem várta, hogy rábólintsak, máris fúrta a vasvázba a lukakat. Két teljes napig abba sem hagyta. Amikor megvolt mind az ötvennel, kezdte felhúzni a vázra az egész és a méretre szabott lapokat. Egy darabig lentről, a teraszról rögzítette őket, később azonban nem fért hozzá a lukjaihoz. Ekkor állt elő a tervével, halálra váltan hallgattam. Azt találta ki, hogy az emeleti erkélyről átmászik a készülő tetőre, az erősen lejtő, a szárazan is veszedelmesen csúszó, félig-meddig rögzített lapokra. Ne aggódjam, nyugtatott, azonnal lefekszik majd, és vízszintes helyzetben egy kézzel megkapaszkodik a padlásszobánk ablakából leengedett kötélbe, így biztonságban lesz. Jó, jó, gondoltam, de míg ő úgymond biztonságban lóg a fejem felett, ki rögzíti mindeközben a nittszögeket? El is képzeltem, hogy eztán örökkön-örökké ott hasal a teraszunk felett kifogástalan épségben S., a képzett villanyszerelő, amatőr csillagvizsgáló, és az átlátszó lapokon keresztül bármikor megtekinthetjük, teljes életnagyságban.

Merész tervéről nem sikerült lebeszélnem, úgyhogy néhány lepedőt összekötve leeresztettünk a földszintre, csak éppen nem húztuk fel az emeletre a végén lógó S.-t, mint Bíró Icát a negyedikre a Bereményi Géza-Cseh Tamás-dalban, hanem hagytuk, hogy rátapadjon, mármint S., leendő elegáns fényszűrő tetőnkre. Ezután lentről, a teraszról figyeltem, megjelenik-e a nittszög vége a lukban, de főleg izgultam, nehogy valami végzetes baleset történjen. Abban a pillanatban, amikor az első csattanást hallottam, S. nekem szögezte a kérdést, mit szólok a galíciaiak aljas támadásaihoz. Hogy jobban lásson, hozzányomta az arcát az átlátszó műanyaghoz. Az orra mulatságosan nyomódott szét a hullámközben, és rájöttem, mégsem fogom olcsón megúszni ezt a tetőfedést. Végül is logikus, hogy ott fenn a magasban, a csúszós lapokon jutott eszébe rákérdezni, milyennek találom a befejezett vereckei emlékművet. Jó nagy, válaszoltam szűkszavúan. Az igazság az, hogy a sajtóban megjelent, netre felrakott képekről több szögből megismert, sokat támadott építményt minden honleányi muníciómat előkaparva sem sikerült komolyan vennem. Mintha egyenesen a homokozóból emelték volna a magasba egy gyermek alkotását. És ahogy az már lenni szokott, mindig akad elvetemült kölyök, esetünkben Galícia felől közeledik, aki, amíg az alkotó pihen, álnokul lerombolná az ingerlő művet.

Mesterem sajnos nem hagyta annyiban. Addig csattogott folyamatos életveszélyben odafenn, amíg pechemre kicsúszott a számon a végzetes ormótlan és idétlen jelző is. Innen aztán nem volt megállás. Kérdezőbiztosom rákényszerített, hogy előálljak az emlékműtelen Verecke eszményével. Nem értette, mi módon adhattam le idáig. Mit kezdjen ő ezzel a jelöletlen közönséges pogány hellyel, ahol nincs az ég egy csillagán semmi, csak a kifogástalan tisztás a maga érintetlenségében, virágaival, olcsó füveivel, a természet vájta ingyen-kövekkel, amelyek nem tűrik az emberi kéz ügyetlenségét, a suta mesterkéltséget, a panamákat. Különben is mi az értékéke manapság a helynek, ahol bárki szabadon átkelhet? Derék tetőfedőmet cseppet sem nyugtattam meg azzal, hogy szelíd halmaim fölött veszélytelenül repülhetnek át korunk utasszállító gépei, messze suhanhatnak a lökhajtású nacionalisták, s mindegy, kelet vagy nyugat felől közelítenek, nem akadnak bele egyetlen kiszögellésbe sem. Mi lélekemelő lehet abban, ha alant békés jószág legel? Hiszen ízetlen vagy inkább keserű a szőrfű, a tejelő állát számára értéktelen a lósóska, acat, bogáncs. Ehhez képest természetbarátabbak-e az egymással harcoló műanyag koszorúk? Még akkor is, ha ebbe a Vereckébe nem köthet bele a legvadabb, legelvetemültebb galíciai sem, lobogótlan tájékhoz nincs hozzáférése a politikának. Az oldalakat nemes egyszerűséggel az égtájak váltják fel. Az iránytű ősidők óta hasznosabb az indulatnál. Az utóbbival ugyan mire menne az eltévedt hegyet mászó?

Önjelölt tetőfedőmnek akkor adtam meg a kegyelemdöfést, amikor kicsúszott a számon, különben sincs közvetlen közöm ahhoz a helyhez. Kizárólag a barátaimhoz, ismerőseimhez kötődöm, akiket ez idáig a hágóra elkísértem. Emlékeimben minden egyes kirándulás arról a néven nevezhető emberről szól, akivel Vereckére tartottam, s a helybeliekről, akikkel esetenként odafenn találkoztunk. Ennél többet nem gondolhatok a vidékről, ahol tudtommal tartósan soha nem éltek magyarok. Ezért sértett kimondhatatlanul mindig, valahányszor azt tapasztaltam odafenn, hogy autóbusznyi harsány magyarországi próbálja kioktatni a kecskéjét legeltető ruszin nénikét, kéri számon a bábin az ott nem élő és soha nem is élt magyar lakosságot. Cserébe persze javíthatatlanul bízom benne, hogy a hegyeken túlról hozzánk látogató ukrán írót is végtelenül sértené, ha szélsőséges érzelmű nemzettársai vegzálnák hasonló okból otrombamód a tősgyökeres beregi nénikét. Szerencsére Kárpátalján nagy általánosságban a különböző nemzetiségű helyi lakosság önerőből rendelkezik azzal az intelligenciával, amilyennel a kívülről jöttek időnként híján vannak. Mi több, helyi vezetésünk is meglepően európaian viselkedett az emlékmű miatt kialakult csiki-csukiban. A jelek szerint illetékeseink úgy gondolják, hogy a homoktorta-, homokvár-taposás nem szép dolog. És ez felettébb dicséretes.

S. bosszúsan csapta le a szögek fejét. Sértette, hogy nem vagyok hajlandó a történelmet, honfoglalást behelyettesíteni a jelenbe, a jelent a történelembe. Délben kiengesztelhetetlenül kanalazta korhelylevesemet. Nekem pedig múlt őszi vereckei utam jutott eszembe, amikor életem legnagyobb tölgyfagombáját kaptam ajándékba egy részeg vereckei pásztortól. Futotta belőle mostani ebédünkbe is. S. érzékenységére tekintettel, ezt az adalékot bölcsen elhallgattam. Mégsem kerülhettem ki zavarodottságomból, nem oldhattam fel lelkiismeret-furdalásomat, amiért korábban kimondtam, amit gondoltam. Utólag úgy éreztem, hiába igyekeztem hitelesen összerakni a szavakat, úgy jártam, mint Törless. …amikor apjával együtt járta a földeket, önkéntelenül így kiáltott fel: „Ó, milyen szép!”, és zavarba jött, mert apja arcán az öröm jelét látta. Hiszen éppúgy azt is mondhatta volna: „Ó, milyen borzasztóan szomorú!” A fogalmazás csődje volt az, ami kínozta; a felismerés kezdete, hogy a szó csupán esetleges formája az élménynek. (Musil: Törless iskolaévei)

S., mindettől függetlenül, tökéletes munkát végzett. Búcsúzóul, hogy jobb kedvre derítsem, azzal nyugtatgattam, legalább a levegő tisztább Kárpátalján. Állítólag közel tizenegy százalékkal kevesebb ipari szennyező anyag került tavaly a levegőbe, mint egy évvel korábban.

Ha már ilyen zöldre sikerült ez a naplóm, végezetül az is ide kívánkozik, hogy azért nemhiába fújnak hidegen a szelek, erdőinkben, amint olvasom, vészesen elszaporodtak a farkasok. Ennek okát a szakértők elsősorban abban látják, hogy a vadászok nehézkesen jutnak hozzá a fölösleg kilövéséhez szükséges hatósági engedélyekhez.  Ráadásul az erdészek szerint az utóbbi időben az ordasok kutyákkal párosodnak, így utódaik elveszítik természetes ösztöneiket. Egyre kevésbé tartanak az emberektől, mind gyakrabban merészkednek be a lakott településekre. Meglehet, csúfosan rajta vesztünk a József Attila-i bűnbánaton, miszerint Szarvas voltam hajdanán, / farkas leszek, azt bánom. Úgy tűnik, a hétköznapi vad szelídülése csak részleges, a beszámolók szerint az útjába kerülő háziállatokat és gazdáikat továbbra is előszeretettel támadja meg. Nem árt hát komolyan venni, ha farkast kiáltanak. Könnyen megeshet, hogy valóban benn a farkas.

---