Jaj, mibe botlottam ma... Kárpátaljai magyar muzsikusok a Magyar Gárdával... Nem túl gyakran vetődök el az Ivaskovics József vezette Credo Verséneklő Együttes honlapjára. Nagyon idegen lett tőlem az a zenei ízlés, amit képviselnek. Meg az a tendenciózusság is, amellyel alapanyagukhoz, az irodalomhoz nyúlnak. Pedig a 80-as években fontosnak tartottam az akkori Ivaskovics-trió működését: nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a cenzurális viszonyok között a kárpátaljai magyar költészet zenére ültetve is eljuthatott a közönséghez. Aztán... Aztán sok minden történt, 2001-es naplómban már ezt írtam róluk:...amit Jóska és csapata képvisel, merőben „másról szól”, mint amit mi az írói magatartásunkkal megjelenítünk (értve ezt Évára és magamra). Talán nem önhittség kijelenteni: mi már túljutottunk azon az önképzőköri szinten, amivel ugyan fel lehet lépni számos kultúrház színpadán, képezhet színfoltot számos rendezvényen, arathat közönségsikert (sőt!), de eléggé messze áll attól, amit én művészetnek gondolok. Állítom ezt annak ellenére, hogy nincsen zenei képzettségem – ám talán van ízlésem. Amelynek a nyolcvanas években még megfelelt, ha gitárkísérettel, jobb és kevésbé jó hangú előadók tolmácsolásában felhangzottak a verseink: a tényt, hogy ezen a csatornán is eljuthat szavunk a közönséghez, sokkal fontosabbnak gondoltam annál, semhogy a zenei feldolgozás minőségét számon kértem volna. (De hisz magukhoz a költőkhöz és a Kárpátalján fogant versekhez is ez volt a viszonyom: lelkesedtem mindenért, ami magyarul szólt). Aztán ahogy verstermésünk gyengéit, úgy a dalok sutaságát, nívótlanságát is kezdtem felfedezni, és megértettem, amint a költészetben is csak a legnagyobbakhoz érdemes viszonyítani, úgy ebben a műfajban is miért kellene elfogadnom azt, ami meg sem közelíti Sebőék, a Kaláka, a Szélkiáltó, Cseh Tamás vagy Kováts Kriszta, de akár csak Dinnyés Jóska vagy a Kormorán szintjét. Miért kellene befognom a fülemet, amikor Alla Pugacsova-féle giccses orosz slágerzene-motívumokat hallok meg egy kitűnő Vári Fábián László-vers megzenésítésében, miért ne kellene felszisszennem, amikor összetörik, félreértelmezik Kovács Vilmos verssorait, amikor nem találnak rá a hangulatra… Ennél is nagyobb baj azonban, hogy repertoárjuk nagyobbik részét olyan produkciók képezik, amelyek szövege versnek is harmatgyönge. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nem egy közülük slágerré vált, szövege-kottája nem egynek kézről kézre jár, népszerűsítik iskolai rendezvények szervezői és alkalmi előadók sokasága. Nem múlhat el „irodalmi-zenés kultúrműsor” anélkül, hogy a Magyarnak én itt születtem vagy a Mert a haza nem eladó vagy az Ungnak és Tiszának sebes a járása sorok fel ne zengenének, bekapcsolva a hallgatóság danászásra hajlamos részét is – lassan a Székely himnusz szerepét betöltve (ez utóbbi megjegyzés éppen Elek Tibortól származik, aki a Credo együttes Palota-béli fellépése közben igazat adott nekem abban, hogy nem lett volna szerencsés együtt szerepelnünk). Nagy volt a siker. Ivaskovics és csapata – Dupkával kiegészülve – vidéki előadókörútra, majd Bécsbe indult, az ottani magyarok Európa Klubjának szíves invitálására.Most itt ez a fotó. Nem elrejtve valahová a honlap belsejébe, sok más alkalmi felvétel közé, hanem kitéve a címlapra. Ami nyilván azt jelenti, hogy Ivaskovics Jóska örömmel fotózkodott a Magyar Gárda egyenruhás, Árpád-sávos tagjaival, és fontosnak tartotta, hogy a képet honlapjuk címlapjára kitegye.
Szegény Európa.
Én meg mást tartok fontosnak... Bár amióta nem vagyok nekik elég magyar, tudtommal nemigen tartanak a repertoárjukon BallaDé-opuszokat, most mégis fontosnak tartom kijejelentem: nem járulok hozzá ahhoz, hogy azt a néhány versemet, amelyet anno megzenésítettek, bárhol is, bármikor is elénekeljék. A legtávolabbi kapcsolatba sem szeretnék keveredni azzal a szellemiséggel, amelyet - a kép tanúsága szerint legalábbis - hajdani zenész-barátom valószínűleg magáénak vall.
