Berniczky Éva
A kő nem marad
Most meg a Káptalant. Ha a környéken megjelennek végre az útkarbantartók, vagy tudom is, kicsodák, a silányság avatatott tudorai, a semmiből és hitvány maradékból varázsolnak tessék-lássék burkolatot. Minek eredményeképpen az út minden megújulást követően inkább hasonlít krumplis földre, mint az ezt megelőző bármikori legrosszabbnak hitt formájára. Ilyenkor sírjuk vissza az eggyel korábbi állapotot. Ennél már a földút is menedékesebb, gondolom, azon ritka alkalmakkor, amikor kivételesen autón egyesbe visszarakott sebváltóval kapaszkodok fel a kaptató művészien előállított gödreinek, mélyedéseinek a peremén lavírozva. A polgármesterünk állítólag arra szokta bíztatni az útjainkra panaszkodókat, hogy próbálkozzanak terepjáróval, azt garantáltan nem veri szét még a Káptalan sem. Talán ebből a megfontolásból vásárolják fel a környékünkön a házakat az utóbbi időben azok, akiknek dzsipekre futja.
Szerintem meg gyalogosan könnyebb és lényegesen olcsóbb végigmenni a feltúrt, gidres-gödrös terepen. Még felmálházva is ügyesebben veszem a minduntalan felvágott, girbe-gurba járdát, mint autóval a helyreállított utat. Sikeresen kelek át az átjáróként lábam elé fektetett ajtótáblákon. Kitartóbban araszolok a katedrálishoz vezető dombon a legelvetemültebb turistáknál, merthogy azok velem versengve özönlenek. Mindegy, honnan indultak. Körülöttem mindenki a várhoz tart. Megfigyeltem, hogy a várak közelsége rögeszméssé teszi az embereket. Valamiért oda kell menni, ahol legalább ezer évvel ezelőtt valamelyik nagyúr erődítményt emelt. Hogy pontosan mikor, az nem is lényeges. A mi várunk felépítésének ideje például a mai napig tartó vita tárgya. Anonymus idevágó traktátumát hol komolyan veszik, hol megmosolyogják. Ha a városi vezetés Ungvár 1100 éves alapítását kívánja megünnepelni, akkor előszeretettel hivatkoznak krónikájára. 93-ban a városatyák már nem bírták tovább a feszültséget, harmadszori nekirugaszkodásra csak megünnepeltették a jó néppel a megbecsült millecentenáriumot. Az, hogy régészeti kutatások eddig semmit sem igazoltak a vár IX. századi létezéséről, különösebben a tudósainkat sem zavarta. Miért akadnának ki rajta az időben ezer évekkel visszafelé igyekvő turistát? Jönnek, özönlenek egész évben, a várdombon sohasem ér véget a nyár. A fényképezőgépekkel, kamerákkal felfegyverzettek azonnal kiszúrják, hogy nem közülük való cipeli mellettük a sárgarépát és a krumplit. Angolul, lengyelül, oroszul, ukránul érdeklődnek, jó felé tartanak-e. Csak a Káptalanon kell maradnom, úgy érzem, magam is állandóan úton vagyok. Kidolgoztam a lefelé utazást. Lefelé tartok a várdomb mélyében. Olyannyira, hogy mire hazaérek, minden otthonérzésemet elveszítem.
Közönséges helyben maradással kerülök majd akkora távolságra kiindulópontomtól, mint a lányom sajátjától, aki viszonylag filléres pénzből jutott el ezen a nyáron barátaival egy bérelt autón Portugáliáig. Van, amiben kimondottan hasonlítunk egymásra. Akárcsak a lányom, én is tizenkilenc éves koromban mentem világgá. Igaz, vele ellentétes irányba. Míg Csönge most a Pireneusokat vette célba, én a Kaukázus felé tartottam hajdan. Nem éppen azonos lehetőségek és viszonyok közepette bolyongtunk a nagyvilágban. Hála a mobiltelefonnak, mi a nap minden szakában tudósítva voltunk, hol jár a lányunk. Ehhez képest én, még ha akartam volna, akkor sem tudathattam a szüleimmel, merre tekergek a széles Szovjetunióban. Az igazat megvallva, nem is akartam. A lelkiismeretem megnyugtatása miatt küldtem ugyan nekik egy táviratot (az SMS kőkorszaki elődjét), amelyben hozzávetőlegesen hírt adtam indulásomról, arról, hogy elhagyom a krími szanatóriumot, és pár napos utazásra készülök. Gondosan elhallgattam persze valamennyi anyámékat frusztráló pontos (kivel, hová) információt. Értesítésem azonban, hála a szovjet hírközlés megbízhatatlanságának, mintha csak rendelésemre történt volna így, jóval később ért révbe. Szerencsésen megmenekített az utólagos számonkérésektől. Úgy tértem haza kalandos utazásomból, mint egy boldog halálra ítélt, mindegy, mi következik ezután, megérte, majd csak kibírom a lefejezést. Legnagyobb csodálkozásomra azonban, szüleim hazaérkezésemkor azzal fogadtak, milyen jó, hogy végre láthatnak a hónapokig tartó gyógykezelés után. Már egy hete otthon voltam, amikor a postás meghozta a táviratomat. Soha nem örültem ennyire sürgönynek, mint ennek, amelyben magammal tudattam, hogy hetekkel korábban útnak indulok. Jártam-e egyáltalán azokon a helyeken, amelyek élesen bevésődtek emlékezetembe, vagy csak kitaláltam az egészet, ma már nem is kívánom tisztázni. Mindenesetre ráéreztem az egyhelyben utazás különleges, semmivel sem hasonlatos ízére, az idő és a tér variálhatóságának izgalmára. Lassan az is elmosódik, milyen áron.
A dombtetőn, a görög katolikus püspöki palota és székesegyház elé érve azért általában elfáradok. A turistákkal együtt rövidke pihenőt tartunk. A negyedben zajló lázas építkezések közepette ez az egyetlen pont a Káptalan dombján, ahol valódi felújítás folyik. A nyolcvanas években sokat jártam a püspöki rezidenciában, ott működött az egyetemi könyvtár. A szovjetrendszerben betiltott és üldözött görög katolikus egyház azóta visszakapta jogos tulajdonát, először csak a katedrálist, majd a püspöki palotát. Mindkét épületet tatarozzák, nagyrészt már fel is újították. A profi turisták a székesegyház előtt csoportba verődve hallgatják az idegenvezetőt, aki kiokosítja őket arról, ki volt az elvetemültebb, Sztálin vagy Lenin.
Az egész útkomplexus valószínűleg azért hatalmasodott el most rajtam, mert a napokban megkaptam annak a kis könyvecskének a tiszteletpéldányát, amelyen egyebek mellett nyáron dolgoztam: a közreműködésemmel jelent meg magyarul az ukrán KRESZ. Errefelé nem éppen számít mindennapi kiadványnak, de a legviccesebb, hogy irodalmi szerkesztőként írtak rá. Ugyan mi lehet irodalmi a KRESZ-ben? Szerintem kizárólag az, ami kimaradt belőle. Hát a kiszerkesztett részekért van bennem némi lelkiismeret-furdalás, meg azért a szüleimnek küldött sürgönyért, amit magam vettem át helyettük annak idején a jelenleg éppen harcok dúlta, akkoriban még békésnek tűnő Kaukázusból hazaérkezve. Ezért a tétova könyörgés: a mindennapi utcámat add meg nekem ma. Főleg, hogy már azt a Káptalanba torkolló Duhnovics utcai házat is árulják, ahol nem olyan rég még ropogósra keményített apácák laktak. Égető szükségét érzem a vezeklésnek, pedig fájdalmasan világi vagyok, sőt helyzetem ennél is bonyolultabb. Minden becsületes szülő azt szeretné, ha a gyereke úgy élne, ahogyan ő. Ezzel merő ellentétben, mindig olyan szerettem volna lenni, amilyen a lányom. Elvesztem, egyhelyben utazásomban egészen mostanáig fel sem merült bennem a kérdés, van-e különbség a Pireneusok és a Kaukázus között.
Megjelent: Mozgó Világ, 2008/szeptember
