- Interjú Berniczky Évával -Első regénye, a Méhe nélkül a bába 2007-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. Az írásaira a kritikától olyan jelzőket kapott, mint "szexista", "mágikus realista", illetve hogy "női irodalom". Férjével Kárpátalján él.
Magyar Narancs: Elég messze lakik Budapesttől, amely a kortárs magyar irodalmi élet központjának tekinthető. Kárpátalja irodalmi értelemben nem a világ vége?
Berniczky Éva: Valakinek bizonyára a világvége, írója válogatja. Számomra egyáltalán nem az. Kárpátalján írni ugyanolyan, mint a világ bármely pontján. Ha mégis ragaszkodunk a Magyarországhoz való viszonyulásom ilyen beméréséhez, akkor azt kell mondjam, számomra inkább jelent egyfajta szabadságot a minket elválasztó határ és pár száz kilométer, mintsem hátrányt. Az elzártságért cserébe kívülálló maradhatok és független, nem érdekelnek a trendek, érzékenységek, íratlan megfelelési törvények, elvárások, nem is ismerem azokat az érdekszférákat, ahol taposnom kellene. Ez persze nem érdem, a helyzetem alakította így, ilyen nagyszerűen, személyre szabottan. Természetemnél fogva is csendes háttér-munkás vagyok, egyáltalán nem vonz a pezsgés, a megjelenés. Bele is pusztulnék, ha napi szinten kellene személyesen részt vennem az irodalmi életben. Én itt, Kárpátalján is szigeten élek, távol a helyi irodalmi élettől.
MN: Romániában hihetetlen gyorsan magára talált a kortárs román irodalom, hetente jelennek meg jobbnál jobb könyvek. Elmondható ez Ukrajnáról is?
BE: Igazán szégyellem, de nem tudom összevetni őket. A magyar irodalmi életet ugyan követem a sajtóból, folyóiratokból, interneten, de az ukránról szinte semmi nem jut el hozzám. És ezért az utóbbi időben kizárólag magamat okolhatom. Egyetemista koromban annyi sok rossz, nívótlan irodalommal traktáltak bennünket, hogy hosszú időre immúnissá váltam az ukrán literatúrára. Aztán később persze olvastam jó dolgokat is, de elvétve, túl keveset ahhoz, hogy egészében láthassam. Ráadásul ezek az írások magyarországi közvetítéssel jutottak el hozzám. Mindenesetre arról árulkodtak, hogy ebben a hatalmas, irreális országban a számtalan visszahúzó erő, mesterséges nyomorítás és gyilkos ideológiák ellenére vannak, születnek szuverén alkotók, akik írásaikkal rácáfolnak egykori véleményemre. Kíváncsivá tettek, kezdek odafigyelni. Óvatosan azt mondhatjuk, hogy igen, a szomszédaink is kezdenek magukra találni.
MN: Önt előszeretettel pakolja a kritika a "női írók" közé. Létezik egyáltalán ez a kategória?
BE: A "női író" mint kategória létezik, az irodalom azonban számomra továbbra is nemtelen. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis (két deklaráltan női antológia - a szerk.) megjelent. Szembe ment olyan bemerevedett, görcsös nézetekkel, amelyek az irodalom nemtelensége mellett törtek lándzsát, javított valamit az aránytalan eltolódáson. Az új hangok, friss áramlatok, a pimasznak tűnő, de jogos felütések soha nem ártottak az irodalomnak. Mindenesetre a Forgács Zsuzsa Bruria szerkesztette kötetek jól megkeverték az állóvizet, annyi bizonyos. Azt hiszem, ránk fért. Magamon érzem, milyen nehéz szabadulnom az évszázados beidegződésektől.
MN: Regényének a főhősei erős, a saját lábukon álló nők, akik a klasszikus elvárásoknak igyekeznek megfelelni. Szexus-kizsákmányolás-bűnhődés a fő motívumai. Női szereplőit veri a férjük, molesztálják őket, nemileg alá vannak rendelve a férfiaknak.
BE: Ez igaz, de engem elsősorban a tehetetlenségük érdekel, az, hogy nem tudnak mások lenni. Még mindig nem jöttem rá, mi az, ami miatt nem képesek kitörni. Pedig számtalanszor körbejártam már ezeket a nőket. Mondhatnám, kíméletlenül kibeszéltem a gyengéiket. Velük mindig kegyetlenebbül bántam, mint a férfi figuráimmal. Ebből látszik, mennyire közel érzem magamhoz valamennyit. A gyilkos kritikát elsősorban magamon szoktam gyakorolni.
MN: A történetei kilátástalanul reménytelen világban játszódnak, igazi tragédiák nélkül.
BE: Azok, akik ebben a világban élnek, nem fogják fel mindezt tragédiának. Számukra ez a taszító sivárság a természetes. Ugyanúgy tudnak örülni, keseregni, boldogok és boldogtalanok, mint a távlatokban gazdag, reményteljes világok lakói. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, ki tudja, én az előbbieket ismerem jobban. Róluk tudok írni, az ő világukat vagyok képes lefordítani az irodalom nyelvére, de nem a tragédiájukat. Ahhoz nem vagyok elég erős, a tragédiát meghagyom a nagy íróknak. Valakinek az apróságokkal, a jelentéktelennek látszó mozdulatokkal, grimaszokkal is kell foglalkoznia. Felvállaltam a hétköznapi ember brühüjét a mi kis Kazohiniánkban.
MN: Kárpátalján meg tud élni abból, hogy magyar író? Jelenleg min dolgozik?
BE: Mindig valamilyen szövegben ülök. Hol a sajátomban, hol a máséban. És mindkettőt élvezem. A szöveggondozás bármely fázisát a szerkesztéstől a korrektúráig szívesen végzem. Ennek egy részét megfizetik, egy részét nem. A külső megrendelések azért jók, mert közben nem érzi magát tehetségtelennek az ember. Olyan jó gyomlálgatni más rossz mondatait, rendet rakni bennük, miközben a saját gyatra, kezelhetetlen szövegemet hagyhatom pihenni, hurrá, nem kell írni. Miközben persze írni muszáj. Konkrétan most éppen egy novellával viaskodom már jó ideje, ja, és éppen ma fejeztem be a Mozgó Világba a hónaplómat. No, ez utóbbi például a mi viszonyaink közepette biztos, jó kereset. De ha az itteni kiadótól kapok munkát, most már azt is elfogadhatóan megfizetik. Nálunk a kevés is sok. Egyébként ugyanaz a tervem, mint amikor az első prózámhoz hozzáfogtam. Írni egy jó novellát, nem több - de nem is kevesebb.
Jászberényi Sándor
Megjelent: Magyar Narancs, 2008, XX. évf. 39. szám - LÁSD
