Családom határozott követelésének engedve tevőlegesen részt vettem tegnapi kis kiruccanásunkon. A dolog aprópója az volt, hogy éppen nálunk időz Bence, Csönge barátja, és a cél az volt, hogy neki valamit megmutassunk a vidékből. Így aztán Kolos pilótaságával felautóztunk az Ung völgyében Mircsa (Mércse) községig, ahol is a vállalkozóbb kedvűek részéről megtekintésre került a kristálytiszta vízű Ung. (Borzasztó öreg az ember, ha a kocsiban várakozva eközben eszébe jut, hogy 35 éve járt már itt egy szerkesztőségi kirándulás alkalmából.) Ezt követően Perecsenyben ebédeltünk (én és Éva pisztrángot), majd hazafelé kihagyhatatlan programpontként Csönge megmutatta Bencének a nevickei várat. Fotók:

Jelentkezzen, aki friss ismeretekkel rendelkezik a fiatal kortárs orosz és ukrán képzőművészetről. Ugye nincs tolongás. Érdemes eltűnődni, mennyi mindent nem ismerünk... Éppen ezért örültem meg napi böngészetem során annak a cikknek, amely egy ma nyílt moszkvai kiállításról tudósít. Mielőtt elolvastam volna a számomra nem túl könnyen adódó orosz szöveget, a tárlatnak otthont adó galéria nevére rákeresve és honlapjukat megtalálva előbb az elérhető képeket néztem meg. Klassz, mondtam meggyőződés nélkül. Aztán a cikket is elolvastam, amely megmagyarázta, miért nem lettem lelkes. Merthogy, az ítész szerint legalábbis, a fiatalok munkái olyannyira beleillenek a világ kortárs művészeti trendjeibe, hogy - rácáfolva a kiállítás címére: Fresh Blood - vérük nem tűnik eléggé frissnek, pulzusuk pedig alig tapintható.

Menedék hajléktalanok számára - bevásárlókosárból. Az ír származású brit dizájner, Gregor Timlin projektje eléggé szellemes oldaná meg azoknak a hajléktalanoknak a problémáját, akik eldobott palackokat gyűjtve és visszaváltva tesznek szert kis pénzre: az eszköz egyszerre talicska, kicsit szétnyitva pihenőhely, teljesen lenyitva pedig kényelmes egyszemélyes sátor. A tervezet egyébként egy pályázatra készült, amelyen 4247 (!) dizájner és szervezet vett részt 95 országból.

Mérete egy hitelkártyáéval azonos, mégis olyan hangokat lehet vele kelteni, mintha egy igazi lemezjátszón bakelitkorongokat ide-oda rángatva scratchelnénk - és még profi dízsínek sem kell lenni hozzá. Használhatjuk buszon, réten, moziban, éjjel a sátorban - a magunk és a mások múlhatatlanul nagy örömére. Így működik:

Nem igazán szoktam magam rávetni az új és újabb webes lehetőségekre, inkább kivárós típus vagyok. Gmail, iWiW, Netvibes, Twitter, MSN, Skype - egyiknek sem vagyok túl régóta regisztrált a felhasználója; legalábbis az indulásukhoz képest. Eleddig gondosan elkerültem a Facebookot, a Flicket - és a közösségi könyvjelző-gyűjtőket is. Miért használnám őket, ha még a saját böngészőm könyvjelzői között is alig tartok rendet. Most azonban, több ok együttes felmerülése miatt, kipróbáltam a Del.icio.us néven ismert szolgáltatást. A használata - főleg a címkézési lehetőség révén - igen praktikus lehet annak, aki sokfélét olvasgat, sokat keresgél a neten és a lehető legkönnyebb módon akarja visszakeresni, amit egyszer már megtalált. A fő célom azonban ezzel az volt, hogy blogom olvasóit valós időben értesíthessem arról, ha valami (számomra) érdekesebbnek talált oldalra találtam. Így új doboz nyílott a bal hasábon, Most olvastam címmel - itt az erre a célra általam megjelölt oldalak címlinkjei automatikusan megjelennek. Akinek kedve van: nyomomban járhat a világhálón.

További újdonság: aki maga is Del.icio.us-felhasználó, mostantól bármelyik posztom linkjét elmentheti saját gyűjtőjébe, elég ha a cikk fölött (a dátum és szerző sorában található) Add hozzá: del.icio.us felirat linkjére kattint. Akinek pedig még nincs közösségi bookmarkolója, annak javaslom a regisztrálást: igen sok mindenre használható okos szolgáltatás. Hogy is élhettem eddig nélküle!?

Berniczky Éva

Már megint az elmúlásról szólt a nyár. Sokat járok az Ung-parti Puskin térre, itt lakott kedvenc bácsikánk a Pingvin nevű kávézó fölött, a legfelső emeleten. Furcsa ez a múlt idő, mert súlyos szívbaj ide, érrendszeri rendellenességek oda, miután mindvégig úgy élt és dolgozott, mint akinek kutyabaja, vele egyetemben mindannyian azt gondoltuk, rajta aztán nem foghat a halál. Azon a fullasztó vasárnap estén mégis telefonált az emeleti szomszédja, menjünk gyorsan, mert tele van rendőrrel és mentősökkel a szoba, Pavel Karlovics dolgozószobája. Akár valami hihetetlen dolgot, úgy ecsetelte, hogy Pavel Karlovics maga hívhatta ki a mentőt, előre kinyitotta lakása ajtaját, aztán letelepedett a kanapéra, és most nem lélegzik. A telefonáló képtelen volt kimondani, hogy meghalt, mintha ez a nem lélegzik még visszafordítható lenne lélegzikké, fogalmazás kérdése csupán, csak el ne rontsa, rajta múlik a dolgok további folyása. Hátha mi, közeli hozzátartozók teszünk valamit, amivel feltámasztjuk a majd kétméteres férfit. Tőlünk várta a csodát, vagy legalábbis azt, hogy megerősítsük téveszméjében, mely szerint a magas növésűek feje kilóg a halálból, még ott is levegőhöz jutnak, ahol a kistermetűek már elvesztek.