Én, mint Első Piréz, aki már másfél éve használja magára nézve ezt a jelzőt, szükségesnek érzem, hogy jelezzem: a pirézek újra szóba kerültek a Tárki legújabb felmérése okán. Utóbbiból kiderült, hogy a pirézek iránti elutasítás mértéke egy hajszállal ugyan csökkent, de továbbra is elég erős. Ez épp elég ok arra, hogy én továbbra is piréznek tekintsem magam. Viszont azon csak csodálkozni tudok, hogy bár tavaly tele volt a média azzal: ez csak egy kitalált népcsoport (minekutána honlapjaik is születtek- pl. ez + ez), a megkérdezettek 66 %-a még mindig elutasítja őket. [A mostani felmérésről a Népszabadságban, Az Estében]. << frissítés: az elavult-elévült, törött hivatkozásokat töröltem.
Tudtam, persze hogy tudtam: ez a két vers összetartozik. De mivel 12 év különbséggel írtam őket, valahogy soha nem tudtak egymás mellé keveredni. Most, hogy egy teljesen új verseskönyv összállítása aktuálissá vált, minden korábbinál más szempontok alapján válogatok az elmúlt két évtized terméséből. Így végre egymás mellé és közös főcím alá kerülhet ez a két opusz.
Úgy tűnik, a nemrégiben 
A közmondás szerint akasztott ember házában nem illik kötélről beszélni. De mi a helyzet akkor, ha magukon a háziakon ütközik ki a kötél-komplexus, és ők hozzák szóba a kötél általi fenyegetést akkor is, ha az teljesen indokolatlan? Illetve hát talán igazságosabb úgy fogalmazni, hogy az egyszer már megégett ember nemcsak a tűztől, hanem a füsttől is fél – ugyan mi mással lehetne magyarázni a mostani esetet, melynek során az ukrán főváros lakosai sajátos bűnbakot találtak maguknak.