Az új évben megnőtt a látogatott- ságom. Érvényes ez a blogomra is, de méginkább arra, hogy házunkban is nagyobb lett a forgalom, majd minden napra esett egy-két látogató. Volt háziorvosunk kezdte a sort, öt éve még havonta tiszteletét tette nálunk, leginkább abból a célból, hogy az erdélyi magyarok, a legújabb Hrabal-könyv és a háború előtti Ungvár tárgykörében értekezzen velünk, netán megírassa velem Debrecenbe a soros ösztöndíjkérelmét számos melléklettel együtt.  Mellékesen megmérte az öregeink vérnyomását (amelyet ők maguk naponta legalább tucatnyi alkalommal amúgy is megmértek), tőlem megkérdezte, hogy szedem-e az általa 25 évvel ezelőtt felírt gyógyszereket. Aztán, mint a kárpátaljai orvosok közül oly sokan, áttelepült Magyarországra, három év szünet után most jött el újra hozzánk, leginkább a kárpátaljai festőiskola nagyjai iránt érdeklődött, de kíváncsi volt arra is, hogy 44-ben mit csináltak Ungváron a nyilasok.

Aztán jött a német szakos nyelvészprofesszor egy volt megyei nagyfőnökkel, aput akarták felköszönteni (?) az ortodox karácsony előnapján. Anyám haláláról értesülve rögvest átalakították magukat gyászoló gyülekezetté, még valami ószláv (vagy ruszin?) halottbúcsúztatót is énekeltek hasító fejhangon. Én nem igazán akartam csatlakozni a nappali szobánkban  vendégeskedőkhöz, a konyhában ittam ebéd utáni kávémat, de a prof konyakospoharával egyszercsak benyomult hozzám az ebéd maradványai közé.

Részben Pali bátyám nőbarátait is megörököltük. Jevgenyiját, aki hosszan és folytatásokban kívánta volna elmesélni, milyen meghitt órákat töltött Pavel Karloviccsal, hogyan zongorázott neki, egy ajándékképpel sikerült még az elején leszerelni. É. néni, nagybátyám gimnaziumi osztálytársa azonban éppen a hagyatékból kapott ajándékkép okán tartotta szükségesnek meglátogatásunkat. Érdekes sztorikat mesélt, a menetelő idomított poloskák esetét Éva egyszer bizonyosan beépíti egy novellájába.

A tegnapi este felét Emesével és Péterrel töltöttük, nem is tudom, együtt utoljára mikor voltak nálunk. Legkedvesebb gyerekkori játszótársam iskolaigazgatói panaszáradatát és kicsit mindig hivatalosnak ható modorát kellemesen egészítette ki feleségének oldottabb magatartása. Emese kamaszkorom egyik legfontosabb alakja, felsős iskolás és főleg egyetemista korunkban egész napokat sakkoztunk-kártyáztunk-barkochbáztunk végig a hetvenes évek közepén, együtt hallgattuk új zenei zsákmányaimat, időnként verseket is írtam hozzá. Volt egy állandó 7-9 fős társaságunk, minden lehetséges alkalmat megragadtunk, hogy együtt legyünk: buliztunk, kirándultunk. Aztán a sorozatos családalapítások és felnőtté válásunk felmorzsolta az akkor megbonthatatlannak hitt összetartozásunkat. Péter ugyan 2-3 havonta meglátogat, de Emesével hosszú évek óta nem beszélgettem. Mondtam is neki, hogy mint ritka vendégnek, most jár neki a zeneválasztás joga: mi szóljon ittlétük alatt. Elgondolkodott és jól feladta a leckét: mintegy 35 ével ezelőtt, amikor elhaladtunk az egyetemi rektorátus épülete előtt, a táskamagnómról lejátszottam neki egy számot. Ő megkérdezte, hogy mi a címe. "Remélem, tetszik" - mondtam én, mire: "Igen, nagyon tetszik, de mi a címe". "Remélem, tetszik" - ismételtem és csak harmadszorra derült ki, hogy ez a szám címe. Előadójára nem emlékezett. Én magára a történetre sem. Ennek ellenére Csönge 2 perc alatt megtalálta a YouTube-on. Amikor már szólt, akkor persze én is beazonosítottam. Sokat hallgattuk annak idején, egyik kedvencünk volt a Geordie lendületes száma.

A kis nosztalgiázás után Emese az LGT régi számait kérte; könnyű dolgom volt, épp nemrégiben töltöttem le összes lemezük anyagát mp3-as formátumban, így szólhattak egész idő alatt a hetvenes évek remekei.

Ez-az a YouTube-on is fenn van közülük: