Csak azért se kellene a gázról írnom. Épp eléggé tele volt az összes médium az egymásnak gyakran ellentmondó hírekkel, a legnagyobb internetes kereső, a Google már félmilliónál is több találatot jelez a "gázvita" kifejezésre. Miért is gyarapítanám ezek számát egy továbbival?
Ugyanakkor megkerülni se tudoma kérdést, nem tehetek úgy, mintha nem vennék tudomást róla. Pedig az elmúlt évtizedek alatt kimunkált védekezési mechanizmusomnak hála, az utóbbi időben nem igazán hagytam, hogy a külvilág kellemetlenségei kisajátítsanak. Elmerültem irodalomban, zenében, szellemi játékokban. Most azonba nrámtört a valóság a maga otrombaságában.
A pénzügyiből gazdaságivá fejlődő világválságon még megpróbáltam vigyorogni, amikor azonban elzárták a gázcsapokat, arcomra fagyott a mosoly. Ennek a fele sem tréfa. És bár jó humanistaként persze aggódtam mindazokért, akik szerte Európában emiatt veszélybe kerülhettek, leginkább mégis a magam és családom bőrét féltettem itt, Kárpátalján, ahol történetesen a nyugatnak szánt gáz jelentős mennyiségének kellene átfolynia a vidéket átszelő vezetékeken. Nemsok jóra számíthattam, mert azt bizony módunk volt megtapasztalni az elmúlt közel két évtizedben, hogy Ukrajna mennyire gondoskodik lakosairól, mennyire törődik biztonságukkal, egészségükkel, az elmúlt időszak meg amúgy is súlyos válságokkal terhes, állandósulni látszik a hatalmi krízis - ugyan melyik politikusról tudnám elképzelni, hogy a mi gázfűtésű kazánunkra gondol, amikor többfrontos presztízsharcot vív saját és orosz kollégáival. Bizony mondom, még a mostanában gyakran emlegetett Holodomor rémképe is felrémlett előttem (amikor is az 1930-as évek elején egy valószínűleg központilag előidézett éhínség idején ukránok milliói haltak éhen). És bár szőke hajkoszorús miniszterelnök asszonyunk a képernyőkről és újságok címoldaláról mosolyogva váltig állította, hogy Ukrajnának számottevőek a gáztartalékai, miért pont ezt hittem volna el neki.
És alig múlt el a gázmizéria, máris valami mást kell bizonygatnia vaslédinknek: azt, hogy nem fenyegeti államcsőd az országot, hiába állítják ezt elemzők, hiába készült vészjósló ENSZ-beszámoló. Holott a gazdaságtanban járatlanok is észlelhetik az ijesztő jeleket: az államkötvények árfolyamának összeomlása, a GDP csökkenése, a megugró infláció és a nemzeti valuta elértéktelenedése. És ami szintén igen aggasztó: a hírek szerint Ukrajna "katasztrofális tempóban" veszítette el a külföldi beruházók bizalmát. Valljuk be, ezen nincs mit csodálkozni: a gázügy csiki-csuki játékai érthetően sokat rontottak az ország amúgy is kétséges renoméján.
Aki pedig kicsit mélyebben is belegondol a helyzetbe, belátja: Ukrajna könnyen beleroppanhat abba a szerepbe, amelyet két hatalmi zóna ütközőszférájaként kényszerűségből felvállalt. Az ukrán függetlenség negatív hozadéka ugyanis immár nemcsak az, hogy pattanásig feszült a viszony Oroszországgal, hanem az is, hogy - mivel nem elégítette ki elvárásait - a Nyugat bizalma is alapvetően megrendült Ukrajnában. Márpedig ha mindkét fél leveszi róla a kezét, kétes kimenetelű kísérletként nem marad más számára, mint hogy megpróbálja saját hajánál fogva kicibálni magát a válságból. Sovány vigasz, hogy e münchauseni kép segítségével az otromba valóságból kis időre újra visszamenekülhetek az irodalom védfalai közé. (Balla D. Károly)
Megjelent: Új Szó, 2008. január 24.
