Korábban ígértem, hogy beszámolok a regényírás közbeni kételyeimről. Most, hogy elég közel állok a befejezéshez (a kézirat meghaladta a 200 ezer karaktert, ez kb. 90 %-a a tervezett terjedelemnek), egyre jobban látok néhány hiányosságot. A legelső az, hogy - nem hanyagságból, hanem előre eltökélt szándékkal - nem döntöttem el, milyen írói szemszögből láttatom a történéseket és helyzeteket.
Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy bár a szöveg javát hősöm egyes szám első személyű emlékezései teszik ki, időnként (amikor ezt az írási folyamat megkívánta) ezt mégis megszakítják a személytelen és mindent tudó narrátor magyarázatai. Ugyanakkor én magam - mint író - színtén egyfolytában "jelen vagyok", én vagyok az, aki oldalakon át idézem "hősöm" vagy "hősöm apja" gondolatait. Minderre ráadásul a hősöm gyakorta maga is az apját idézi, létrehozva a kettős idézést. És hogy az egész még bonyolultabb legyen: a hősöm maga is regényt ír, és én álnok módon megengedem, hogy ebben a funciójában olykor összemosódjon énvelem.
Így aztán - és mondom, ez szándékosan történik így - nem lehet pontosan tudni, mit kinek a szemével láttatok. Amikor például hősömet idézem, akkor azok valóban az ő mondatai-e vagy pedig (és ez a valószínűbb!), ezek azok a mondatok, amelyeket én, mint a szövegben jelen lévő író, a szájába adok azzal a céllal, hogy regényemben elmondja őket. Vagy amikor például hősöm az apja halál-monológját idézi fel, akkor nem tisztázható teljes biztonsággal, hogy ezek vajon valóban a papa szavai és gondolatai-e, vagy a fiúé, aki ekként reprodukálja őket emlékei alapján, netán mégis inkább az enyémek, az íróé, aki elmeséli, mi is olvasható regénye adott pontján. Merthogy az egész szöveggel azt a játékot játszom, hogy úgy teszek, mintha elmondanám az olvasónak, mi is történik, mi is olvasható a regényemben. Az a regény, hogy elmesélek egy regényt.
És itt jönnek a kételyek. Vajon az, amit - a nézőpont eldöntetlenségét és az efféle írói jelenlétet - én szándékos alkotói fogásnak gondolok, és úgy vélem, elevenné, izgalmassá, változatossá teheti a szöveget, az vajon nem nehezíti-e az olvasást? Segítem vagy hátráltatom-e a befogadói processzust a sokszempontúsággal, könnyíti-e a bonyolult viszonyok megértését az én írói jelenlétem, avagy inkább nyomasztólag hat?
Meglehet, célszerűbb lett volna vagy én-regényként, vagy narratív regényként megírni a történetet; de az engem bizonyosan kevésbé szórakoztatott volna, mert akkor nem élvezhettem volna ezt a legalább hármas szerepet: a hősöm én-regénye, az én narratív regényem, és az én én-regényem, amelyben regényemről mesélek.
A nagy kérdés az tehát, hogy a magam élvezete, a magam játéka és a megszokott formák megbontása iránti vonzalmam kedvéért nem áldoztam-e fel magát a regényt, s önző módom nem újra én voltam-e fontosabb magamnak írás közben, semmint az egyébként nagyra becsült olvasó.
_____________________________
szöveg: szavakból kép készítése
