Lassan 82 esztendős apám a tíz egynéhány évvel ezelőtti sikertelen próbálkozása után újra rászánta magát, hogy esetleg mégis megtanul számítógépen írni. Amikor magam is friss komputeres voltam, egyszer már próbáltam rávenni, tíz alkalommal egy-egy "órát tartottam neki", de a sok gyakorlás ellenére nem tudta sem az idegenkedését legyőzni, sem az írást megelőző és követő teendőket megtanulni. Igaz, az akkori windows és word kicsit valóban nehézkesen működött. Az is állandó gondja volt, hogy gépelés közben óvatlanságból folyton s újra lenyomta a Ctrl és Alt vagy más funkcióbillentyűket, mire megnyíltak mindenféle ablakok, amelyekkel aztán nem tudott mit kezdeni. Sokszor el sem tudtam képzelni, hogyan nyitotta meg az általam sosem látott funkciókat.

Alig  hihető, hogy bő tíz év (és egy agyvérzés) után jobb eredményre juthat - de roppant becsülendő, hogy mégis megkísérli. Bátyám egy a családjukban fölöslegessé vált jó állapotú használt laptopot hozott neki, azon gyakorol. Most érdekes módon az egérrel és a klikkeléssel gyűlt meg leginkább a baja: gyakorlott ember nem is gondolja, mennyire nehéz úgy kattintani (pláne kettőt egymás után) egy viszonylag kis ikonra vagy feliratra, hogy közben ne mozduljon el a nyilacska.

Maga a begépelés viszonylag jól megy, a javítás is, az előre és hátra törlést, a kurzor léptetését már a második "óra" után megtanulta (valójában inkább csak félóra: hamar belefárad a nagyon szokatlan dolgokra való koncentrálásba). Ami továbbra sem megy, illetve csak hathatós segítséggel, az a megnyitás, a fájl elnevezése, elmentése. De úgy látom, van benne elszántság, és talán a tíz évvel ezelőttinél több a türelme és a gép iránti  "alázata", hogy ezeket is megtanulja.

Tegnap egy levelet írt meg, ma pedig egyik kedvenc versét írta a kis laptop képernyőjére:

Sinka István
 

Nem tudják a kék eget által kiáltani

Ács Lajin kankalin nő,
Cibere is halott
- ó, szőke puszta messzeség,
de magam is vagyok.

S ha csak nem számítom
vas-kecském, kő-juhom,
higyjétek, pórfiak,
magam szomjúhozom.

Néha leng és jön a gyász,
nem tudom onnan-e,
hogy nagyon halkan a csendet
pókháló fonja be.

Tán onnan üzen Cibere
s integet Ács Laji -
ám nem tudják a kék eget
által kiáltani.

Ács Lajin kankalin nő,
Cibere is halott,
- Úgy hulltak le szegények,
mint nyárvégi csillagok.