Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. febr.Lányom némi aggodalommal hívja fel figyelmemet egy cikkre, amely szerint Ukrajnában rövidesen országos szintű zavargásokra kerülhet sor a lakosság kilátástalan helyzete miatt. Kicsit megrettenek, hiszem is meg nem is a riogatást.
Éppen lassan íródó regényem mélyrétegeiből merülök fel a valóság felszínére, nem szívesen hagyom magára hősömet apja világvégi faházában, örömmel görgetném tovább a történetet, szinte engem is érdekel, merre fordul sorsuk. Pontosabban inkább az izgat, mit tudok kihozni kettejük ellentmondásos viszonyából, mit ért meg a fiú az apja halál-elméletéből, tudatosul-e benne, hogy apja voltaképp szellemi hagyatékát adja át hosszú monológjában, kifejtve, hogy élet és halál egylényegű, nem egyebek, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik, és viszont, de voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját. Önmagunk számára pedig a halál, mondja hősöm apja a regényemben, nem más, mint azon hiányoknak a tudomásulvétele, amelyek külön-külön az életben is megvoltak, épp csak nem tudtuk, hogy minek az alkatrészei, hogy micsoda roppant konstrukció áll össze belőlük életünk végére. Ki-ki maga építi fel a saját halálát önnön élete hiányaiból.
Ilyen gondolatokat kell odahagynom az ukrán valóság miatt.
Átböngészem a frissebb tudósításokat és helyzetelemzéseket – és egyre rosszabb lesz a hangulatom. A halálról való gondolkodás érdekes módon egyáltalán nem tett komorrá, inkább felvillanyozott, az élet tényeivel szembesülve azonban egyre jobban megnyúlik orrom. Nem, nem túloznak az újságok, a környezetem révén hozzám eljutó személyes beszámolók megerősítik az olvasottakat.
Ukrajnában a válság kezdete óta tízezrek vesztették el állásukat, végkielégítésüket igen hamar felélték, ami nem is csoda, hiszen ennek mértéke mindössze kéthavi bérüknek felelt meg. Százezrekre tehető azoknak a száma, akiknek ugyan még van munkahelyük, de fizetésüket nem vagy nagy késedelemmel és csak részben kapják kézhez; késnek a nyugdíjak és a szociális juttatások, csak korlátozva vagy egyáltalán nem juthat hozzá a lakosság a bankokban elhelyezett megtakarításaihoz. Eközben folyamatosan emelkednek a közüzemi díjak, nem különben az élelmiszerárak; drasztikusan drágulnak a szolgáltatások. A nemzeti valuta rohamosan veszti értékét.
Az országon február elején tiltakozási akciók söpörtek végig, a tüntetések résztvevői a legkülönfélébb követeléseket fogalmazták meg, követelték a bérhátralék felszámolását, a nemzeti valuta árfolyamának stabilizálását, adókedvezmények nyújtását, sőt, a vállalatok államosítását. Ungváron a megyei közigazgatás épülete előtt autós tüntetésre került sor. Résztvevői országos megmozduláshoz csatlakoztak, amikor harsogó dudaszóval és a szélvédőkre ragasztott feliratokkal felvonulva a gépkocsi-tulajdonosokat sújtó drasztikus intézkedések, a műszaki vizsga ára és a járműadó jelentős emelése ellen tiltakoztak. De nekik legalább még van autójuk és pénzük benzinre… Viszont milliókra tehető azok száma, akik a létminimum alatt vagy környékén élnek, segélyezésre szorulnak – ők kerülnek most igazán nehéz helyzetbe; akár éhséglázadásokra is sor kerülhet.
Mindeközben a hatalmi szféra működését az egyre elkeseredettebb belharcok jellemzik. A Juscsenko-Timosenko-Janukovics háromszög (bárcsak szerelmi lenne!) erővonalai mentén csoportosulók között napirenden vannak a villongások, a csúcsokon szereplők pedig akkor tartanak be egymásnak, amikor csak tehetik. Aktuálisan az Oroszországtól igényelt ötmilliárdos hitel körül csaptak fel az indulatok… Az már önmagában is izgalmas fordulat és jól mutatja a válság súlyosságát, hogy Ukrajna kénytelen ahhoz az Oroszországhoz fordulni, amellyel a januári gázkrízis idején végletekig elmérgesítette a viszonyát. Arról nem beszélve, hogy Ukrajna (ingatag) politikai identitását kezdettől fogva a Nagy Testvértől való függetlensége határozta meg.
Egyes publikációk hangneme már-már tragikus hangvételű. Menekül az országból a tőke, a javarészt exportra termelő ipar nem kap megrendelést; itt az államcsőd. Több szakíró feszegeti azt a mind gyakrabban felbukkanó témát, hogy Ukrajna megszűnhet egységes államként működni, ketté vagy több részre szakadhat…
Vakarom a fejemet. Tíz-tizenöt éve talán még örültem is volna effajta híreknek: be kell vallanom, ellendrukkere voltam lakóországomnak, nem hittem felemelkedésében, megerősödésében, inkább szétesésében bíztam, abban, hogy egyszer majd helyében alakuló, igényeinknek megfelelőbb államalakulat polgárai lehetünk.
A Szovjetunió széthullását persze magam is eufórikus örömmel éltem meg, a független Ukrajna életképességét illetően azonban kezdettől kételyeim voltak. Ezekre nem is igazán kívánt rácáfolni a fiatal állam: a 90-es évek eleje igencsak próbára tette a nem túl nívós, de biztonságos élethez szokott lakosságot. A többé-kevésbé elfogadott korábbi hiánygazdaságot kezdetben a termelés szinte teljes leállása váltotta fel, munkahelyek milliói szűntek meg, kritikus méreteket öltött az energiaválság (napos áramszünetek, állandó üzemanyaghiány), zárolták a bankbetéteket, hiperinfláció alakult ki. Szétszakadt a szociális háló, szétoszlott az egzisztenciális biztonságnak még a látszata is. Az akkori válságos éveket azonban a lakosság meglepően nagy türelemmel próbálta túlélni: a szovjet rezsim megszűnte feletti öröm, a szabadság felemelő érzése és a demokráciában való feltétlen hit segített átvészelni a kritikus időszakot.
Eleinte magam is inkább csak egyfajta kettősséget éreztem: ha a mindennapi életben nélkülözni is kellett, ha állandóvá is váltak az áramszünetek, ha fél napokat is kellett sorban állni benzinért, ha többé nem is lehetett bízni az ingyenes egészségügyi ellátásban, de örülhettem annak, hogy vége a személyi kultusznak és a szocialista realizmusnak, s hogy nincs többé cenzúra, kitört a szólás- és sajtószabadság, ezen felül szabadon lehet vállalkozni, lapot és kiadót alapítani. És kedvezőnek látszott az is, ahogyan a fiatal Ukrajna a nemzetiségi kérdést kezelte, a közterületeken Kárpátalja-szerte megjelentek a magyar feliratok, sorra alakulhattak a magyar társadalmi és kulturális szervezetek, egymást érték a magyar rendezvények, konferenciák, szobor- és emléktábla-avatások, mindenütt szólt a Himnusz és a Szózat, nem övezte többé gyanakvás azokat, akik nem az államnyelven, hanem anyanyelvükön kívánták gyakorolni egyéni és kollektív jogaikat. A gazdasági szűkösség egyfelől és a szellemi szabadság másfelől ambivalenssé tette viszonyomat Ukrajnához; de mivel számomra az utóbbi volt a fontosabb, eleinte mégis inkább bizakodtam.
Ám nagyon hamar meg kellett értenem, hogy koldusdemokrácia nem létezik: ha nincsenek meg hozzá az anyagi feltételek, akkor lehetetlen nemcsak hogy a kisebbségi, hanem az alapvető emberi jogok érvényesítése is. Egy minimális jólét és civilizációs komfort nélkül nem beszélhetünk (európai értelemben vett) emberhez méltó életről, a megfelelő gazdasági és társadalmi viszonyok hiányában nem sokra megyünk a függetlenségünkkel, szabadsággyakorlásunkban meg éppen hogy állandó és áthághatatlan akadályokkal kell szembenéznünk. Súlyosbította a helyzetet, hogy ha a lágy diktatúrát nem is, de a korrupciót megörökölte Ukrajna, s ha korábban ezt valamelyest kordában is tartotta a rendőrállami berendezkedés, a pártfegyelem és a legalább látszatában fenntartott szocialista morál, akkor most semmi sem szabott határt annak, hogy a megvesztegetés, a sikkasztás, a gazdasági bűnözés elterjedjen és a legnagyobb mértéket öltse, behatoljon a társadalom legapróbb és legnagyobb struktúráiba.
Ezekkel a felismerésekkel és tapasztalatokkal a hátam mögött lettem ellendrukker, ezért gondoltam, hogy országom alkalmatlan a normális életre.
Aztán néhány éve valami megváltozott körülöttem – és bennem is. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Ukrajna kezd talpra állni. A legtöbb gazdasági szférában újraindult a termelés, az üzletek nemcsak hogy megteltek áruval, hanem korábban sosem látott bőség fogadta a vásárlókat az újnál újabb plázákban, nemcsak hogy megszűnt az energiaválság, hanem az utak mentén hihetetlen gyorsasággal szaporodni kezdtek a benzinkutak, Ungváron minden sarkon bank nyílott, éttermek várták a legszélesebb kínálattal látogatóikat. Mindez persze csak a lakosság megfelelő vásárlóerejének a megjelenésével vált lehetővé: a fizetések szépen felkúsztak, és már a nyugdíjból sem kellett éhen halni. A nemzeti valuta éveken át stabilnak bizonyult.
Bár láttam a hibákat, visszásságokat is, mégis ismét a bizakodás kerekedett felül bennem. Már-már őszinte drukkere lettem Ukrajnának. De jöttek az újabb keserű tapasztalatok. Ha korábban az anyagi természetű mizériák viszonylagos szellemi szabadsággal társultak, akkor most fordult a kocka: az ország gazdasági viszonyainak a rendeződése mértékében szigorodni látszott a nemzeti ideológia. Nyilvánvalóvá vált például, hogy a narancsos forradalomban hatalomra került erők olyan nemzetállamban gondolkodnak, amelyben a kisebbségek jogait és lehetőségeit erősen korlátozzák. És bár tudható volt, hogy az egyre szaporodó intézkedések a közel tízmilliós ukrajnai orosz lakosság ellen irányulnak (amelyet országos szinten az ukrán identitás legfőbb veszélyeztetőjének tekintenek), az ostor más kisebbségek, így a magyarok hátán csattant. (Közismert például az a miniszteri rendelet, amely a nemzetiségi iskolák fokozatos felszámolására irányul oly módon, hogy az oktatás nyelvét a tanulók anyanyelvéről az államnyelvre változtatja.) Az országos tendenciákon felbátorodva kieresztették hangjukat a nacionalista erők, hirtelen sokak szemét szúrni kezdték a Kárpátalja-szerte látható nem ukrán nemzeti szimbólumok, hosszú idő óta először merült fel a szeparatizmus és revansizmus vádja; Ungváron még magyarellenes tüntetésre is sor került.
Most egy időre a gazdasági válság ugyan elterelni látszik a figyelmet ezekről a kérdésekről, ám félő, nem kell sokáig várni, amikor megindul a bűnbakkeresés, amely, mint tudjuk, minden racionalitást mellőzve épp azokra süthet bélyeget, akik maguk is elszenvedői (nem pedig okozói) a kialakult helyzetnek.
És én ezúttal mégsem tudok ellendrukker lenni, mert megértettem egy nagyon egyszerű igazságot. Azt, hogy ha Ukrajnának rossz, akkor rossz nekem és családomnak is. Így aztán nem azt várom, hogy a krízisben széthulljon az ország, hanem azt, hogy mielőbb kilábaljon belőle. Most már csak valami meggyőző érvet kellene találnom, amellyel lecsillapíthatom lányom aggodalmait, mielőtt a lehangoló ukrán valóság elől regényem üdítően halálhangulatos világába visszamenekülnék.
Megjelent: Mozgó Világ, 2009/március
