2006. szeptember 21-én ezeket írtam akkori internetes naplómban Gyurcsány Ferencről:
Két és fél évig tartott a szánalmas vergődés, amelyet a baloldallal szimpatizáló emberként nem volt nagy élvezet végignéznem, és hosszabb ideje már az sem vigasztalt, hogy "még mindig jobb, mint Orbán". Most némi megelégedettséggel és meglehetős feszültséggel figyelem, ahogy Gyurcsány az egyértelmű lemondás helyett megpróbál átbucskázni a fején, hogy új alakot öltsön. Nem tudom, sikerül-e neki a nagy trükk, de annyi bizonyos, hogy a két lehetséges folytatás, amelynek ezzel utat nyitott, sokkal kedvezőbb lehet, semmintha még egy bő évig szomorítaná a válságban amúgy is megnyúlt képű derék magyarokat. A megfelelő politikai támogatást élvező szakértői kormány egy kemény kezű miniszterelnökkel az élen (Surányi Györgyöt emlegeti a legtöbb jól-rosszul értesült médium) talán elvégezheti a kármentést és megállíthatja Magyarország teljes ellehetetlenülését; egy év kevés idő, de talán még arra is képes lehet, hogy kedvező pályára állítsa. De egyáltalán nem tartanám tragédiának az előrehozott választásokat sem: Orbán Viktor jól ráfaragna azzal, ha éppen most kellene átvennie a kormányrudat. Neki kellene végrehajtania mindazt, amit a szocialisták elteszetoszáztak. Ami három okból is jó lenne. Egyrészt azért, mert színt kellene vallania, legalább részben abba kellene hagynia azt a hamis propagandát, amit évek óta folytat; másrészt: ha ő rendelné, a magyar választópolgárok alighanem szívesebben lenyelnék a keserű pirulát; harmadrészt pedig az elkerülhetetlen népszerűtlen intézkedések sora alaposan megtépázná szavazótábora bizalmát, elejét véve annak, hogy a következő választásokon túlnyerje magát.
Bármit is hozzanak a következő napok-hetek, jó eséllyel megjósolható, hogy nehéz idők következnek, s csak remélni lehet, hogy a nagy mutatvány végrehajtója pártelnökként már nem fogja annyit mondogatni, hogy "csináljuk meg".