Amikor a független Ukrajna megalakult, a személyi okmányok cseréjére csak nagy késéssel került sor. Hosszú ideig teljes természetességgel sarlókalapá- csos szovjet igazolványunkat hasz- náltunk személyazonosságunk igazolá- sára (sőt, egy ideig külföldre is a Majakovszkij által is megénekelt szovjet paszporttal utaztunk).
Az évekig elhúzódó igazolványcsere egyik jellegzetessége az volt, hogy az új, immáron trizubdíszes (háromágú lándzsás) ukrán személyi okmányokban nem tüntették fel tulajdonosuk nemzetiségét, szemben a szovjet éra dokumentumaival, amelyekben ez a rubrika az elsők egyike volt. Jól emlékszem, a kárpátaljai magyaroknak nem igazán tetszett az újítás. Hiába értették meg, az új törvény ezzel annak kívánja elejét venni, hogy bárkit nemzetisége alapján kedvezőtlenül megkülönböztethessenek, és az új előírással a demokratikus országok gyakorlatához igazodunk – mégis, nekünk jólesett tudni, hogy legfőbb iratunkban rögzítve van magyarságunk, amelyet, talán úgy éreztük, emiatt nem is lehet elvitatni tőlünk. Persze, hamar megszoktuk az új rendet, mint ahogy azt is elfogadtuk zokszó nélkül, hogy nevünket nem csupán a cirill betűs változat torzítja el (megfelelő hangok hiányában így lett korábban Kőrösiből Kevrevsi), hanem azokban az okmányokban, pl. útlevélben, ahol latin betűkkel is kiírják nevünket, ott nem a magyar helyesírási változat szerepel, hanem az egyedül hivatalosnak számító ukrán névből bizonyos „nemzetközi” szabályok szerinti transzkripció (így lesz Zsindelyesből Zhyndeyesh). Cserébe szabadabbá vált a nyelvhasználatunk, kiteljesedhetett a magyar oktatási rendszer, lehetségessé vált, hogy etnikai alapon alakuljanak civil és politikai szervezetek. Ukrajna alkotmánya és nemzetiségi törvénye lehetővé tette a nemzeti szimbólumok szabad használatát, rendezvényeinken zenghetett a Himnusz és a Szózat, loboghattak a piros-fehér-zöld zászlók. Sőt, egy megyei rendelet alapján „az egy tömbben élő nemzeti kisebbségek lakta településeken az állami mellett a nemzeti jelképek is használhatók” – ami a gyakorlatban például azt jelentette, hogy a helyi tanácsi (önkormányzati) épületekre az ukrán lobogó mellé a magyar nemzeti trikolórt is ki lehetett tűzni. A fiatal állam ezzel szép gesztust gyakorolt, ám ezt nyilván jól felfogott érdekében tette: egyfelől így könnyebben megnyerhette híveinek az itt élő magyarságot, másfelől annak a Magyarországnak is megtarthatta a bizalmát, amely az elsők között ismerte el Ukrajna függetlenségét.
Az utóbbi években azonban szinte csak visszarendeződéseket tapasztalunk. Különösen a 2004-es hatalomváltás (a narancsos forradalom) óta erősödtek fel a nacionalista erők oly mértékben, hogy ma már államsovinizmusról is beszélhetünk. Sokat és gyakran emlegeti a sajtó a magyar oktatási rendszert alapjaiban aláásó törvényeket és intézkedéseket, olvashattunk a nemzeti jelképeknek, emlékműveknek (a hatóságok részéről meg nem torolt) meggyalázásáról. Most pedig már olyan törvénytervezet jóváhagyása kerül napirendre, amely egyenesen tiltaná a nem ukrán nemzeti szimbólumoknak a használatát. Azaz leszedethetik a trikolórokat az épületekről, veszélybe kerülhetnek a turulos emlékművek, rendezvényeinken tilalmassá válhat a Himnusz (akárcsak a szovjet diktatúra éveiben). És hogy teljesebb legyen a demokráciának való hátat fordítás: törvényjavaslat készült arról is, hogy személyi igazolványunkba újra visszakerüljön a nemzetiségi rubrika. Ennek az egynek alighanem majd még örülni is fogunk: újra rögzítve lesz hovatartozásunk. (Balla D. Károly)
Megjelent: Új Szó, 2009. július 11.
