Megy a Literán a Másik városom c. nyári sorozat, amelyben a portál szerzői - írók, költők - egy-egy általuk kedvelt városról vallanak, közreadva személyes élményeiket. Most került sor Éva vallomására. Szimeizről ír, a Jalta-környéki krími kisvárosról (ahova egyébként legalább száz levelet írtam neki...)
Zárt tengeren
Itt voltam beteg, gyógyultam, eszméltem, hosszú hónapokon át. Nyár közepére a sziklás, kopárnak mondható domboldal alig néhány fája felől felerősödött a zsizsegés, és végeérhetetlenül követte a hegyről tengerpartig kanyargó meredek ösvényt. - Berniczky Éva városa: Szimeiz.
Szimeiz fenségesen jelentéktelen Fekete-tenger parti kis település, városka, meglehet, csak poszjoljok gorodszkovo tyipa (város típusú település), hogy ezzel a képtelen kifejezéssel éljek. A Krím Koska (Macska) hegyvonulatában végződő macskatelepülés. Itt voltam beteg, gyógyultam, eszméltem, hosszú hónapokon át. Nyár közepére a sziklás, kopárnak mondható domboldal alig néhány fája felől felerősödött a zsizsegés, és végeérhetetlenül követte a hegyről tengerpartig kanyargó meredek ösvényt. Olyan érzésem támadt, térdig járok énekes kabócákban (Cicadinae alcsalád). Mintha fejem felett magasfeszültségű drótokban futottak volna a szúrós napsugarak, a levegő széttéphetetlen huzalokban sistergett, rezegett. Az égből ömlő sziporka jellegzetes surrogása leginkább esőzuhogásra hasonlított. Vészjósló jelként kísértett a nyugalomban. Aztán egy vihar utáni korareggelen döglött delfin fehérlett a tengerparton. Szégyellhetném is, olyan sokáig elnéztem a még nem bomló tetemet. Nem sok híját találtam, bár a szemgolyókat kivájták akkorra a sirályok, az éles kövek több helyütt felhasították az arányos, síkos testet. Rontani a szépségen, széppé emelni a csúfságot, ilyesmit tanított azon a hajnalon velem Szimeiz.
Az álmodozó tekintetű, imbolygó halárus lenn a parton kizárólag Viszockijt bömböltette, és jégbehűtött félszáraz pezsgővel kínálta vásárlóit. Estig az utolsó szálkáig eladta nem éppen friss portékáját is. A szelek nosztalgiával fújták tele az erre sétálók fejét és orrát, nem lehetett ez ellen kendővel, zsebkendővel védekezni. Befolyt mindent a vágyakozás. Elkelt a tegnapi hal, kevéske pénzért sikerült kiadni még a fáskamrákat (szárájokat) is az egyéjszakás szeretőknek.
Az óta a nyár óta vagyok úgy vele, hogy a tengert legszívesebben mindig magammal hordanám. Miután hullámait nem sikerült feltekerve hazavinnem, az utolsó Szimeizben töltött napomon merő dacból hatalmas szőnyeget vásároltam a helyi tatároktól a főtéri boltban. Mondhatom, csúnya barna darab volt. Ráadásul az ormótlan henger hazaszállítása Jaltáig buszon, onnan trolin Szimferopolig, repülőn Lembergig, majd végül a vonaton Beregszászig csak gondot okozott. Otthon aztán hallgathattam, hogy lehetett egy ilyen rondaságért pénzt adni?! Ilyenkor kimondhatatlanul vágytam a tengert. Huszonhat éve nem jártam Szimeizben. Valószínűleg soha nem jutok el oda többé. Ezen a nyáron megkeményítettem a szívemet, és elvágtam az utolsó szálat, kidobtam az elkoszlott barna szőnyeget.
Berniczky Éva
Megjelent: Litera, 2009. augusztus 13
