Temető Krisztina

A megszakíthatatlan

folytonosság

Berniczky Éva Méhe nélkül a bába című regényéről

„Szentül hittem, hogy az egyetlen, amivel javíthatok a világon, ha megtanulom visszaírni rendeltetési helyére, amit valamilyen ismeretlen vagy éppen ismert okból megspóroltak, szántszándékkal vagy véletlenül eltávolítottak, illetve eleve kifelejtettek.”
Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába

Új írói személyiség a kárpátaljai magyar irodalomban

A kárpátaljai irodalmat tanulmányozva Balla D. Károly, Nagy Zoltán Mihály, Vári Fábián László és a többiek neve mellett feltétlenül meg kell említenünk Berniczky Éva nevét is. A kilencvenes évek elejétől publikál; fő műfaja a novella. Az utóbbi években főleg magyarországi orgánumok közlik írásait (Bárka, Holmi, Eső, Élet és Irodalom, Mozgó Világ stb.), szerepel számos gyűjteményes kiadványban (Körkép, Éjszakai állatkert, Novellisták könyve, stb.).1

A tojásárus hosszúnapja című kötet (2004) után azonban nemcsak a kárpátaljai, hanem a modern magyar irodalom egyik ígéretes prózaírójaként említhetjük az írót. Az egyénien mágikus hangvételű novelláskötet után még inkább kiforrott, művészileg egységesebb a 2007-ben megjelent Méhe nélkül a bába című novellákból összefűzött regény.

Azt, hogy Berniczky Éva jelentős alkotásra készül, tudhatta mindenki, aki fel-fellátogat Balla D. Károly és Berniczky Éva közös honlapjára.2 Azt, hogy a megjelenő kötetek ennyire sajátságos stílusról, világlátásról, írói technikáról fognak tanúskodni, nem sejthettük. Mindkét kötet jellegzetes világot láttat az olvasóval; olyan világot, melyben minden mozzanat fontos, mely beszippantja az olvasót, és maradandó élményt nyújt számára. Berniczky úgy mutatja be ezt a múltban is és jelenben is föllelhető világot, ahogyan a kárpátaljaiak közül nem sokan: nem sajnálkozik hősein, nem moralizál, nem osztályoz, nem kategorizál, nem pózol. Úgy ábrázolja a világot, hogy tudjuk: ami történik, az valóság és nem fikció; minden, amit elbeszél, fontos és megismételhetetlen; minden, amiről olvasunk, emberi prioritásokról, mentalitásról, emberi életekről és a megszakíthatatlan folyamatról, a pusztulásról szól. Minden, amit elbeszél – bizarr valóság. Tudjuk, hogy a történeteinek világa nincs messze tőlünk, ott van a tapasztalatainkban: a mellettünk élő emberek elrejtett tekintetében, a szomszédok falai mögött, mindez egy nem is oly távoli rendszer emlékeként és maradványaként, utórezgéseként él bennünk. Legeza Ilona A tojásárus hosszúnapjáról írt könyvismertetője jellemzi a legszebben az írónő stílusát: „Egyszerre ismerős és ismeretlen, egyszerre természetes és bizarr világ elevenedik meg ezekben a novellákban. Ismerős, mert szomorú kisembereké az ábrázolt lét, de mégis sejtelmes-homályos, mert belső, lélekmélyi rezdüléseiket jelzi az író. Jelzi: hiszen nem hagyományos értelemben, aprólékosan mutatja be hősei gondolkodását vagy érzelmi életét, inkább reakcióikat, gesztusaikat vetíti ki pillanatfelvételek sorozatának formájában. Novelláiban együtt él az álomszerű és a dokumentált, a reális és irreális. Valódi cselekménye nincs ezeknek a kisprózáknak; hol szimbolikus, hol szürreális képein és metaforáin sejlik át a cselekmény.”

Szövegek világa egy regény világában

A tojásárus hosszúnapja után 2007-ben a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg Berniczky Éva Méhe nélkül a bába című könyve. Ez a könyv is, hasonlóan az előzőhöz, benyomások, pillanatok, emberi sorsok, sajátságosan sűrített események világát mutatja be. Alakjai hétköznapi emberek, a leírt események, körülmények emberiek és ismerősek. Stilárisan ugyanolyan szövegekről van szó, mint A tojásárus hosszúnapjában; a különbség csak annyi, hogy ebben a könyvében a különálló elemek, novellák összefüggnek, és egészet, regényt alkotnak. Olvasásakor mindnyájan kicsit Szvitelszkik, Mokrinkák, Odarkák, Allák vagyunk. Berniczky Éva fondorlatos módon szövi prózába a balladaszerű eseményeket, ám az írói felügyelet szigora csak a szövegek egymásra épülésére vonatkozik, az értelmezés teljes mértékben az olvasó felségterülete. Az értelmező gondolja végig az eseményeket, ő tölti fel a történet hiátusait. A Méhe nélkül a bába értelmezési tartománya igen széles körű; így megjelenése óta már több különböző olvasási szemlélettel is találkozhattunk: olvasták már ezt az alkotást női sorsok kivetítéseként („Nagyon női regény”3); olvasták a fordítás és a fordító kapcsolatának, a fordítás problematikájának bemutatásaként („Fordítás: mű és művelet”4) és peremvidéki emberek keserű sorsképeként.

A regényt külön elemekre, novellákra bonthatjuk. Erre az analizáló olvasási módra maga Berniczky Éva jogosít fel minket, olvasókat, hiszen 2004–2005-ben a regényben fellelhető vagy a regényre utaló szövegek nagy része folyamatosan megjelent irodalmi folyóiratok hasábjain vagy on-line oldalain. S bár az írónő ezek a novellák keletkezési idejét nem árulja el, mégis, ha összerakjuk e töredékeket, felfedezhetjük a mű egésszé válásának folyamatát. A novellák megismerése után az olvasóban rengeteg kérdés merül fel, köztük legérdekesebb talán az, hogy a regény ötlete született-e meg előbb, avagy novellákból nőtte-e ki magát a „regény”?

A novellák között volt olyan, amely csak utalt a regény különleges, összetéveszthetetlen világára; melyben névtelenül sejlik fel Szvitelszki alakja. Az első, az irányadó novella talán A hiánycikkgyűjtő utolsó reggelije lehetett; ebből a történetből úgy ismerhetjük meg a jövőbeli regény hősét, mint egy szenvedélyes mindengyűjtőt, halmozót, akinek késztetésében nincs rendszer, s akinek „rejtett” halála a saját mániájának következménye. A regény Szvitelszkieként megismert figura is szenvedélyes gyűjtő, ám az ő kényszerének tárgya nemesebb. Nemesebb, hiszen a történelemtanár alakjában a kisajátítás lealacsonyító késztetése párosul a „könyvnek”, mint eszmei tartalomnak tiszteletével. A novella és a regény azonos irányba mutat, a végleges Szvitelszki sokkal kidolgozottabb, sokkal rokonszenvesebb, a novella szövegelemeit azonban az írónő ügyesen helyezte át könyvének világába.

A többi novella nemcsak sejtette a Méhe nélkül a bába alakjait, hanem egymás után fel is tárta ezeket az olvasó számára, a megjelentetett szövegek néhány stiláris változtatással beépültek a regény szövegtestébe. Amikor a regénybe átvett novellákról beszélünk, akkor a következő kisprózákat említhetjük: Titkos imágó (2004), Vissza a feladónak (2004), Mokrinka csókja (2004), Törpezsiráf (2005), A pók lebontja hálóját (2005), Madártej (2005), Csornoholován szőkébb a gyerek (2005), Balamuták repülése (2005), és a már említett A hiánycikkgyűjtő utolsó reggelije (2004). Alla naplója az Éjszakai állatkert című antológiában jelent meg.5 Berniczky Éva folyamatosan visszautal szövegeire, beépíti ezeket az ismert részeket az ismeretlen egészbe, az egészbe, mely újra felbontható, mely újra analizálható és újra értelmezhető. Túl kell lépnünk a különálló részeken, és az egészet kell befogadnunk, az egészet a maga szépségeivel és gyötrelmeivel, a szövegeket a szövegben, az alszöveget az alap-, törzsszövegben. Valószínű, hogy csak az ilyen értelmezésben látjuk meg Alla szövegeinek hatását a regény üres tekintetű főhőseire; csak ekkor sejthetjük meg, mi is az, amire a megkerülhetetlen sorsú emberek vágynak. A regény első olvasásakor a legtöbben Mokrinkák vagyunk; szétdaraboljuk a szöveget, és csak a különálló részeket látjuk, amikor eljutunk a sokadik olvasatig és túllendülünk a történetek, részletek taglalásán, akkor érzékeljük az alkotás belső világának avas szagát, akkor tudjuk felfogni a hiány néma sikolyát; akkor tudjuk belátni a folytonosság kimerítő igazságát. A regényben elejétől végig kering a „megismétlődik” gondolata: megismétlődik a bűn, megismétlődik a csalás és megcsalás, megismétlődik hazugság és a csalódás. És minden azt sugallja, hogy ha a Berniczky által egy regény erejéig leállított sorskerék továbblendül, akkor minden meg is ismétlődik… „Minden vég ugyanabba az álnok kezdetbe torkollik”. „A kialakult rendet, az ismétlés szigorú rendjét semmi nem bonthatja meg”.

A regény „története” azt a pillanatot ábrázolja, amikor a képzeletbeli sorsmalom lelassul, esetleg leáll. Olyan ez, mintha pillanatképek sorozata volna, elmosódott, lassított felvételek. A regény hőseinek mozgása egyszerűen csak alibi; azért van erre szükség, hogy az írónő kifejthesse a regény megszületésének indítékát; rávilágítson saját közvetítő szerepére a hibás természet tökéletes utánzásának történetében; visszatükrözze gondolatait a szereplők életébe, és egy töredékben ábrázolja a folytonosság megszakíthatatlanságának dogmatikus jellegét.

A „talált kézirat” felhasznált motívuma a trükkregények, még pontosabban a fiktív dokumentum formájú művek sorába illeszti a regényt 6. A valódi világ és a mű valósága mellé a szerző egy harmadik valóságot, egy talált naplót ékel be. A kézirat beépül a szerkezetbe, de a teljes rekonstruálása a regényben folyamatként jelenik meg, és bevonja a játékba az olvasót is. Számos dolgot megtudunk Alláról, megismerjük a gondolatait, a fájdalmait, nyomozás segítségével fel is fedezzük az életének néhány szakaszát, de valójában nem ismerjük meg sem a személyiségét, sem pedig a sorsát.

A regény világa

A regényben hangsúlyos szerepet játszik a narrátor, Szvitelszki és Alla naplója. Az elbeszélő (és csak az ő) szemszögéből láthatjuk Jóna világát és az ott élő emberek sorsát. Nem hallgathatunk bele a regény hőseinek párbeszédébe, nem láthatunk bele tudatvilágukba. Ahhoz, hogy hihető legyen mindaz, amit az író elénk tár, amit fordítóként fölfedez a könyvgyűjtő Szvitelszki kráter tekintetében, az implikált szerző kénytelen lebontani civil énjét és szerepbe bújni. A fordító tehát a szerzői én töredéke. Berniczky nemcsak önmaga alakját teremti újra a regény kedvéért, hanem Szvitelszkiét is, továbbá a könyvhalmozó üres lelkének feltöltése végett egy másik női életet is teremt: Alla sorsát tárja fel, egy idegen nyelv világából, környezetéből támasztja fel ezt a hollófekete, gyönyörködtető démoni nőt. A könyvben tulajdonképpen az írónő kétszeres meghasadásának lehetünk tanúi: először a fordító szigorú tekintetében, másodszor a fordítandó napló szövegeiből fölsejlő Alla lírai személyiségében találhatunk rá.

A regény vizsgálatakor három fiktív szöveg-, illetve történetszintet találtunk. Az első, az alapozó szint a fordító világa, amely a folyamatos átváltozás és a „kinek a szoknyájába bújtam” állapotot mutatja be. A fordító terében uralkodó motívum a hiány, és ennek a hiánynak a feltöltése, visszaírása az a késztetés, amely a fordítót irányítja. Tulajdonképpen egy menekülés nyomvonalát látjuk.

A következő szint: Szvitelszki jónai világa, melyet ugyancsak kényszer ural, a könyvhalmozás kényszere. Ez a szenvedély olyannyira elhatalmasodik a gyűjtőn, hogy meghatározza mindennapjait. Adva van a főhős, Szvitelszki. Szvitelszki a jónai történelemtanár nevéből („szvit-” – világ, világos) és hivatásából adódóan akár a kistelepülés lakosságának „világossága” is lehetne, de ez a sötét szentjánosbogár üres medúza-tekintettel él a világban. Egyetlen olyan dolog létezik a világon, amely ezt a megkeseredett, üres kráterként létező embert fel tudja villanyozni: a könyv és ennek kisajátítási folyamata. Minden könyvgyűjtemény megkaparintásakor előrevetíti felhalmozott kincseinek sorsát. A könyvtelenítőkben potenciálisan ott rejlik feleségének, a nyálas csókú, analfabéta Mokrinkának és balamuta gyermekeinek alakja. Mindamellett, hogy Szvitelszki látja sorsát, úgy cselekszik, hogy be is teljesüljön: úgy választ feleséget, úgy választ életformát. Egy ördögi kör ez: az a folytonosság, amelyből ki lehet ugyan törni, de még inkább bele lehet gabalyodni. Ebben a jónai világban, Szvitelszkin kívül, megismerhetjük a szent csuhébaba Mokrinkát, a tisztaságmániás Havackónét, Törpezsiráf groteszk figuráját és Odarka kékeszöld, pletykából kidomborodó alakját.

A harmadik szint Alla életének lírikus lenyomata – a napló. A lány naplója a történet oka és indítéka, ugyanakkor ez a szöveg a regény okozata is. A lány füzeteinek lírai hangvétele meggyőz minket arról, hogy bár az írója a megismételhetőség áldozata lett, és testét alárendelte a sorsnak, s bár átokként hordozza anyja vétkeit, s ezek miatt teste bűnre van predestinálva, lélekben költőien gyönyörű. A fordító számára ez a naplótöredék vitathatatlanul kihívást jelentett, ráébredt, hogy ez a fordítás tulajdonképpen nem Szvitelszki megbízásától lett fontos számára, hanem önmaga miatt: „Nem fordulhatok vissza, egészen addig nem, míg meg nem értem az egyszerűség őrjítő költészetét, amely attól nincs, hogy van, letagadhatatlanul létezik, miközben valami fondorlat miatt halvány jelét sem tapaszalom”– írja az elbeszélő.

Ugyanígy érez Szvitelszki is. Benne Alla naplója valami kéjes szorongató érzést keltett, s mint megtudjuk, nem véletlenül, hiszen apja és a bába, azaz Alla anyja, bűne emeli őket közös intimitási körbe. Ez a bűn határozta meg életük folyását, ez a bűn határozta meg sorsukat, melyet úgy teljesíthetnek be, ha Szvitelszki rátalál Allára, arra a nőre, kinek anyja elcsábította az ő apját. Azt, hogy a két regényhős egymásra talál-e, vagy mi lesz, ha sorsuk beteljesül, Berniczky az olvasóra bízza. Ránk van bízva a bűn útvonalának folytatása. A narrátor, a fordító kilép a történet keretéből, és új ruhát ölt. Azt, hogy ez kinek a ruhája és kinek az élete, nem tudhatjuk még; reméljük, ez egy következő regényben ölt formát.

Berniczky Éva nem provinciális irodalmat teremt, írásai ötvözik az írónő szűkebb hazájában élő népek, népcsoportok lelkületének, világlátásának, nyelvi és vallási kultúrájának, sajátosságának szellemi nyomait, mindemellett pedig a magyar kultúra részét alkotják.

1 http://manzard.blog.hu/2007/06/24/berniczky_eva
2 / http://manzard.blog.hu
3 Jászberényi Sándor: Nagyon női regény. Könyvesblog. 2007. jún. 13. http://manzard.blog.hu/2007/06/17/nagyon_noi_regeny_kritika.
4 Szentpályi Miklós: Fordítás: mű és művelet. Élet és Irodalom. 2007. jún. 1.
5 Éjszakai állatkert: antológia a női szexualitásról. Szerk.: Forgács Zsuzsa Bruria, Gordon Agáta, Bódis Kriszta. Bp., Jonathan Miller: Artizánok. 2005.
6 Milosevits Péter: A szerb irodalom története. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998. 495. o.

Megjelent: Forrás, 2009/szeptember