Sajnos szétüvöltötték a színészek Gali László rendezésében Sütő András gyönyörű szövegét a kassai Tháliában. Nem most, henem még 2001-ben. A Káin és Ábel színházi felvételét tegnap sugározta a Duna TV abból az alkalomból, hogy a kassai magyar intézmény válságos anyagi helyzetbe került, és gyűjtés indult megsegítésére. Ami persze igen szép és dicséretes, még ha azt is gondolom, hogy nem magyarországi adakozók (közte kisnyugdíjasok) dolga fenntartani egy szlovákiai állami intézményt. Zavarta a televíziós élményt a képernyő bal felső sarkában állandóan látható jókora segélyvonal-telefonszám csakúgy, mint az adakozóknak a képernyő alján vörös sávbabn futó névsora (óhatatlanul rá-ráfutott a szemem, így vagy ötször értesülhettem arról, például, hogy "Gyuri bácsi" 10 Euróval támogatja a társulatot). De nem ez volt a legnagyobb bajom.
Hanem az, hogy szerintem a rendező igen balkezesen nyúlt a darabhoz, koncepciója alapvetően téves. Sütő mélyen költői, elvont-áttételes, alapvetően filozofikus és meditatív szövegét nem lehet, nem szabad kitörő heves indulatok kíséretében hadarva végigordítani - mint ezt a kassai színészek tették szinte a teljes előadás alatt. Tönkre is vágták Sütő szövegvilágát és gondolkodtató felfogását, s ha 30 éve nem csengenének a fülemben gyönyörködtető metaforái, szemléletes képei, bizony semmi sem jött volna át sem a szépségből, sem a bölcseletből - az indulatos-kiabálós-hadonászós túljátszás erre tökéletesen alkalmatlannak mutatkozott. (Holott a színészi képességek egészen másfajta előadásmódot is megengedtek volna, legalábbis erre utaltak az elcsendesedés-lelassulás oly ritka pillanatai.)
Szép estére, megrendülésre számítottam, ehelyett főleg csak bosszankodtam mintegy két órán keresztül - és személyes sértésnek éreztem, hogy a magamban oly régóta dédelgetett szöveget így kell visszahallanom.
A fotón Ollé Erik (Ábel) és Bandor Éva (Arebella)
