Nemrégiben dedikálva megkaptam és a napokban el is olvastam az amerikai magyar szociológus, Nagy Károly most megjelent könyvét. Az Amerikai magyar szigetvilágban (Nap Kiadó, 2009) c. gyűjtemény vegyes műfajú írásokat tartalmaz, van benne interjú, előadás-szöveg, esszé, összefoglaló ismertetés, könyvkritika. Ezek túlnyomó többsége folyóiratokban és más kiadványokban már napvilágot látott a közelmúltban, itt most a közös téma és problémafelvetés egyesíti őket. Legfőbb érdeklődési területe, az ameriaki magyarság története és helyzete mellett általános magyarság-kérdésekkel is foglalkozik a szerző, fontos megállapításokat tesz többek között a kettős identitást és a korszerű magyarságtudatot illetően. Érdekes volt olvasnom például, hogyan vélekedett ez utóbbiról 1992-ben, az esztergomi Anyanyelvi Konferencián (ahol magamnak is szerencsém volt jelen lenni). Így ír Nagy Károly:

Modernizálódó nemzettudatunk értékelemei tekintetében változás tapasztalható. Jelen van ugyan még az áldozattudat, hogy nemzeti tragédiáinkért mások a felelősek, hogy eladtak, feldaraboltak, tönkretettek, leigáztak, irtottak, kizsákmányoltak és kiszolgáltattak minket - ami sajnos mind történelmi tény -, de jelen van már az a felismerés is, hogy mindennek ellenére most történelmi lehetőségünk van a saját sorsunk alakítására, most már - ha nem is kizárólag, de elsősorban - a mi képességünk, készségünk, energiánk, bölcsességünk, tehetségünk, szívósságunk, szolidaritásunk és akaraterőnk fogja meghatározni jövőnket. Jelen van néha még a területhonvágy is, de egyre erősebb a felsimerés: nem a határváltoztatás, hanem a határok eljelentéktelenítése, szabadon átjárhatóvá tétele a kívánatos mindenütt a világon. Van még néha jele az előítéletnek is, a rasszista, az antiszemita és Közép-Európánkban az antimagyar szemléletnek, a bűnözés emelkedésére sztereotipizáló cigányellenes, a magyarok elleni atrocitásokra etnocentrikus román-, szerb-, szlovák, oroszellenes és részükről magyarellenes érzéssel, vélemánnyel reagálásnak, de nagyon sok jele látszik a megértésre, a befogadásra, az egyetértésre, a szövetségkeresésre, a kézfogásra való hajlandóságnak, szándéknak is. [74-75. old.]

Nos, 1992-ben a szerző, nem sokkal a mindnyájunk által átélt rendszerváltó eufória  után és közepette talán joggal  láthatta, érzékelhette így (bár szerintem ténymegállapításai részben vágyképek is voltak). Igen sajnálatos fejlemény azonban, hogy az utóbbi években ezen a téren nem javulás, hanem erőteljes romlás, visszafejlődés történt. Amiről a szerző azt írja, hogy jelen van néha még, az mára nem még, hanem újra, és nem néha, hanem sajnos mind gyakrabban és érőteljesebben. A de után ellenpontozáskánt felsoroltak pedig sem kiteljesedni, sem dominánssá válni nem tudtak. Vonatkozik ez mind a magyarság nemzettudatára, mind vele együtt élő és szomszédos közösségekkel való viszonyára. Ha pedig a modern nemzettudatnak azok a jellemzői, amelyeket a szociológus professzor említ, akkor szomorúan kell megállapítanunk, hogy a közbeszédben és a médiában egyre pregnánsabban megmutatkozó, lassan sajnos általánosnak tűnő, de legalábbis  igen harsányan jelentkező megnyilvánulások nem valamiféle modern nemzettudatról tanúskodnak. Ellenkezőleg, azt kell megállapítanunk, hogy a magyarság nemzettudata ma vészesen korszerűtlen, mondhatni  betegesen konzervatív és önveszélyes mértékben fundamentalista.