- balla d károly: interjú - temető krisztina. irodalom, virtuális könyv, internet, virtuális öngyilkosság, valóság, fikció

Íme, egy újabb bloginterjú, amely Szeged és Ungvár közt járó emailek révén készül, és amelyet olvasóim kérdésről kérdésre, válaszról válaszra követhetnek ezen a helyen. (Az utolsó frissítés idejét legfelül jelzem. - bdk

Temető Krisztina vagyok. Kárpátaljai kortárs irodalommal foglalkozó doktorandusz hallgató, jelenleg a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium „Kutatói Szakkollégiumának” ösztöndíjasa. Tanulmányt készítek Az elmúlt 20 év művészeti tendenciái Kárpátalján. Alkotók a „kulturális átöltözésről” címmel. Írókkal, költőkkel, festőkkel, szobrászokkal beszélgetek arról, hogy mit éltek meg, mit tapasztaltak ebben az időszakban, hogyan indultak el, és hol tartanak most. Ezért kerestem meg Balla D. Károlyt.

T. K.:    Gyakran az önmítoszok határozzák meg az életünket, milyen mítosszal indult el a te alkotói pályád?

B. D. K.: Mítoszok, legendák, ábrándok – vagy inkább valós események és valódi indíttatások? A környezet elvárása vagy a magam kibontakozó szándéka? Mítoszok mint valamely ősiség átörökített igazságai, vagy mítoszok mint a valóság megélésének szimbolikus általánosításai? Vagy egyszerűen: mítoszok mint kiszínezett, jelentések szövevényébe helyezett történetek?

Nehéz megmondani, mi kavarog elő a gyermekkor ködéből. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy realitásból mindig is több volt bennem és körülöttem, mint eszményekből, így (szerencsémre vagy káromra?) egy reálisan gondolkodó ember valós létezését teljesítettem be önmagamon. Ám az is bizonyos, nem egyszer megengedtem, illetve magam is hozzájárultam ahhoz, hogy ettől eltérő kép alakuljon ki rólam. Amelyet aztán időnként a feje tetejére állítottam vagy kifordítottam, új és újabb vonásokkal, ha tetszik: mitikus jelentéssel ruháztam fel…

Összességében nézve mégis úgy érzem, az önmagamról kialakult vélekedésemből hiányzik a valóságtól elrugaszkodás attitűdje – talán mindig is sikerült tisztán látnom és józanul kezelnem helyzetemet, lehetőségeimet és képességeimet – amelyek közül egyiket sem gondoltam rendkívülinek. Sőt, szinte eszmélésemtől kezdve ellene szegültem minden olyan szándéknak, amely belőlem valami mást, többet fabrikált volna, semmint aki ténylegesen vagyok. Más kérdés, hogy ezt a tényléges létemet aztán én magam gyakorta elvont irodalmiságba helyeztem.

Igen, azt hiszem, többször is meg kellett küzdenem környezetem bizonyos mitizáló szándékával. Az első ilyen minden bizonnyal „a költő fia” címszó alá kerülhetett volna. Gyerekkori verselgetéseimre, meseszövéseimre sokan szívesen tekinttettek volna úgy (mindenekelőtt szüleim), mint az apai hagyomány folytatására, de ennek már kiskamaszként ellene szegültem, a leghatározottabban elhatározva és kijelentve, hogy semmiképp nem leszek az akkor már íróként, szerkesztőként, irodalompolitikusként közismert apám követője. Igaz, ekkor alighanem egy másik családi mítoszra játszottam rá, amely „a csillagász” címkét viselte. Kisgyerekként kezdett érdekelni a csillagos ég és a távoli világok titka, ahogy más tűzoltó, én akkoriban asztronómus akartam lenni, s ha a pályaválasztás kezdetén ez a kölyökálom már szerte is oszlott bennem, mégis a természettudományok mellett köteleztem el magam, fizikus egyetemi hallgató lettem esti tagozaton, nappali munkám is az intézet egyik technológiai laborjához kötött. De mielőtt valóban tudóssá váltam volna és kialakulhatott volna körülöttem „az apai örökségnek hátat fordító ifjú” mítosza, hét befejezett szemeszter után otthagytam az egyetemet, megváltam munkahelyemtől: két évvel később már az írással komolyan foglalkozó magyar szakos bölcsész és tankönyvkiadói segédszerkesztő voltam. És itt megint jöhetett volna „a vér nem válik vízzé” mítosza. Ez mégsem igazolódott be, mert bár apámhoz hasonlóan írói-szerkesztő pályára léptem, de nem az ő nyomdokain haladtam, sőt, sok értelemben éppen vele szemben, az ő elvei és gyakorlata ellenében fogalmaztam meg a magam hivatásbéli elkötelezettségeit. Ez eleinte talán kevéssé látszott, inkább csak erős stiláris, alkotásmódbeli különbségek mutatkoztak, később, amikor irodalomszervezővé és különböző orgánumok szerkesztőjévé váltam, az ellentétek eléggé kiütköztek. Ezek hátterében egy tőlem hosszú ideig teljesen független és eléggé kényes ügy állt, ha tetszik, a kárpátaljai magyar irodalom legnagyobb mítosza, amely valóban sorsszerűen és a maga megvilágosító erejével tárult elém.

Úgy érzem - és javíts ki, ha tévedek -, hogy a „költő fia”, a „vér nem válik vízzé”, a „kényes ügy”, „az apai örökségnek hátat fordító ifjú” témák még mindig lázban tartanak téged. Miért van ez? Szeretsz te erről beszélni vagy ez valamiféle belső kényszer? A Szembesülés szövegének vívódásában és Oresztész alakjában a megírhatatlan történet megtestesült, változtatott ez valamit benned és azokban, akik rád még mindig a „költő fiaként” tekintenek? Maradt még valami kimondatlan?

Nem, ezek a témák ma már nem igazán foglalkoztatnak, lázban pedig semmiképp sem tartanak. Viszont te a számomra nem könnyen értelmezhető kérdésedben mítoszok felől érdeklődtél, és én, nehezen találva mitikus elemeket írói indulásomban, egyedül ezekre a motívumokra tudtam rámutatni, mint olyanokra, amelyek a mítosz bizonyos értelmével talán összefüggésbe hozhatók. Végül is a Szembesülésben, ha tetszik, magam mitizáltam sok olyasmit, ami, meglehet, e nélkül ki sem emelkedett volna a hétköznapiságból. Ha azt kérdezted volna, milyen sztereotípiák övezték indulásomat, valószínűleg ugyanezekre mutattam volna rá. De ha előítéletek felől érdeklődnél, írói indulásom vonatkozásában akkor is csak ezekkel hozakodhatnék elő.

A Szembesülés megjelenésével kétség kívül lezárult egy korszak az életemben. Éppen az alól szabadított fel, hogy továbbra is rágódnom kelljen olyan lelkiismereti kérdéseken, amelyek évtizedekig foglalkoztattak. De ma már ezt a regényemet sokkal inkább látom műnek, létrehozott szövegnek, semmint lelkigyakorlatom eredményének. És alkotástechnikai, irodalomszemléleti, nyelvhasználati, szerkezetépítési – és legyek nagyképű: filozófiai –  szempontból sokkal fontosabbnak tartom, semmint a tekintetben, hogy azt a bizonyos megírhatatlan történetet kerülgetem benne.

Hogy másokban változtatott-e valamit, azt nem tudhatom. Aligha. Először is kevesekhez jutott el, közvetlen környezetemben szinte csak azokhoz, akiknek a kezébe adtam. Aztán meg a bonyolult szerkezet, a cselekményt teljesen háttérbe szorító tobzódó szövegszerűség, a vonatkozások többszörös áttételessége talán kellő nehézségű gátat emelt a könnyű értelmezhetőség elé. Arról nem is beszélve, hogy a már kialakult vélemények sokkal makacsabbak annál, semhogy egy ilyen regénnyel módosítani lehetne rajtuk. De nem is munkált bennem ilyen szándék.

Kimondatlanul részemről nem maradt semmi kimondható ez ügyben. Sok érintett azonban, én legalábbis így ítélem meg, elmulasztotta az őszinte szembenézést, nekik még lehetne mondanivalójuk – túl a legendákon, és túl az elmosó, önigazoló mellébeszéléseken. Én viszont már csak az általam valahol leírtakat, elmondottakat tudom/tudnám újrafogalmazni minden újabb megnyilatkozásban. De erre mostanában nemigen mutatkozik igényem: ha mégis megteszem, az külső ösztönzés eredménye.

Valószínűleg a Szembesülés olvasásának friss élménye váltotta ki belőlem ezt az elképzelést. Őszintén szólva, a Szembesülésben engem is leginkább a filozófiai tartalom ragadott meg: a lét, az idő, a semmi, az én  értelmezése és ezek plasztikussága. Valójában ennyire változékony lenne a világ, az ember? Te is ilyen vagy? Milyen élethelyzetben érezted magad kiteljesedettnek és boldognak? Vagy esetleg mindig meg tudod találni az adott pillanat édes kis mazsoláját?

Inkább az utóbbi, de az a mazsola is jobban ízlik, ha kicsit fanyar vagy kesernyés.

A boldogság fogalmával amúgy is hadilábon állok, soha nem kíséreltem meg, hogy definiáljam a magam számára. Az öröm kifejezést szeretem jobban, örömök pedig valóban naponta érnek, míg olyasmiről egyáltalán nem számolhatok be, hogy valaha is alámerültem volna valamiféle habzó happységben. Inkább émelyítőnek, semmint kívánatosnak gondolom a tartóssá váló megelégedettséget, a csalafinta grimaszt én többre becsülöm a másfél mázsás boldogság göndör mosolygásánál (©JA). Befejezetten, véglegesen kiteljesedettnek sem éreztem még soha magam, ám a kiteljesedés (vagy beteljesülés) folyamatát gyakran megéltem – de tartósan soha nem süppedtem bele, mert már el is ragadtak más, újabb szándékok, indulatok.

Örömeimet nehéz csak bizonyos élethelyzetekhez kötnöm, hiszen szinte bármilyen helyzet alkalmas lehet arra, hogy az ember megtalálja benne azt a bizonyos mazsolát. Meg hát ebben is tetten érhető a változás: valaha rajonghattam azért, ami mára vagy hidegen hagy, vagy egyenesen taszít, míg másvalami azelőtt nem vagy alig érdekelt, most meg elengedhetetlen örömforrásom. Hogy ne csak általánosságban beszéljek: korábban nem lehettem meg társaság nélkül, szélesebb és szűkebb baráti köröm tagjaival nagyon sok időt töltöttem együtt, állandó igényem volt arra, hogy velük legyek. Ma családom, leginkább feleségem társaságában érzem csak igazán jól magam, ritkán van igényem arra, hogy másokkal együtt legyek – és akkor is csak rövid időre. Másik példa: a komolyzenét kamasz korom óta szeretem, de eddig nem voltam nagyfogyasztó. Akár hónapokig elvoltam nélküle, előbb a rock, aztán most már évtizedek óta a jazz a kedvencem. De mára napi szükségletem alakult ki komolyzenéből, a Bartók Rádió hosszú órákon át szól nálam.

És hát – itt talán bevallhatom – korábban sokkal több örömöm telt az írásban: intenzíven és sokat dolgoztam, nem azért, mert kellett, hanem gyönyörűségből. Ám ez a varázs megkopott mostanra, kevesebbet írok és örömöm sem telik benne akkora, mint bő három évtizeden át. Úgy tűnik, kigyógyultam a kényszeres kreativitásból.

És az olvasással hogy állsz? Mit olvasgatsz mostanában, kiknek a műveit forgatod szívesen?

Nagyjából leszoktam az olvasásról, bár soha nem voltam egy betűfaló. Komolyabb könyvet évekkel ezelőtt olvastam végig utoljára, mostanában valóban inkább csak olvasgatok, azt is főleg az internetről: a napi híreken kívül az irodalommal, képzőművészettel, tudománnyal, zenével, olykor társadalmi kérdésekkel vagy politikával foglalkozó írásokat, elemzéseket. Verset, novellát csak mértékkel veszek magamhoz.
 
Ha módod lenne összeállítani egy mai magyar irodalmi arcképcsarnokot, milyen szempontok szerint válogatnál és kik azok aki feltétlenül belekerülnének?

Semmiképpen nem vállalkoznék ilyen feladatra, ezt meghagyom az irodalomtudósoknak.

Hogy folytatnád a következő mondatokat? Számomra a nyelv... Számomra az olvasó... Számomra a vers...  Számomra egy novella... Szeretném, ha... Várom, hogy...  Számora egy író-olvasó találkozó... Számomra egy interjú... A művészet...

Számomra a nyelv a legbarátságosabb, legbelakottabb otthon, ezen felül kis mindenhatóságom színtere, amelyben kedvemre torzíthatom a világot. Ugyanakkor ellenálló közeg, amely hiába a legsajátom, minden találkozáskor újra és újra meg kell hódítanom.
 
Számomra az olvasó potenciális partner, aki hajlandó minden írásomat a maga számára újraalkotni.

Számomra a vers ünnepnap és mágia, kínzó öröm, egy korty a mindenségből.

Számomra egy novella mindig kihívás, akkor is, ha olvasom, akkor is, ha írom.

Szeretném, ha a halálom után bináris kóddá válhatnék. (Évekkel ezelőtt megfogalmazott óhaj.)

Várom, hogy öregkori szenilitásom megszabadítson az öregkor észlelésének a rémületétől.

Számomra egy író-olvasó találkozó az írói lét természetes velejárója (volt), lehetőség arra, hogy a művek holdudvarát az olvasóval bejárjam, hogy személyiségemet a közönség igényének és a magam szándékának megfelelően kiterjesszem; legtöbbször nagyon élveztem az ilyen alkalmakat, de azóta sincs hiányérzetem, mióta megritkultak, elmaradtak.

Számomra egy interjú lehet inspiráló kihívás, alkalom bizonyos dolgok tisztázására, árnyalására. Jó esetben közrejátszhat abban, hogy újragondoljak, továbbgondoljak olyasmit is, ami egyébként nem foglalkoztatna. Illetve még az is előfordulhat, hogy afféle gondolatok kimondására ösztönöz, amelyeket más esetben inkább elhallgatnék. 

A művészetre nem tudok jobb meghatározást, mint amelyet a Szembesülésben megfogalmaztam: A művészet a kreatív intellektus kísérlete arra, hogy olyan hiányokat töltsön meg művekkel, amely hiányok a belehelyezett művektől válnak igazán feltűnőkké.

Ha végigfuttatod a jelenleg tendenciákat, hogyan tudod elképzelni a jövő irodalmát, a jövő íróját és olvasóját?

Ez igencsak szerteágazó probléma, sok megközelítési módot enged meg. Hiszen vizsgálhatjuk az irodalom tartalmi és formai vonatkozásait, esetleg megállapítva, hogy a prózában újra a történetközpontúság látszik dominánssá válni a posztmodern szöveg-művészet rovására, míg a költészetben talán a hétköznapiságnak az emelkedett poézis feletti térhódítása a legfeltűnőbb; de vizsgálhatnánk a témaválasztásban, a nyelvhasználatban vagy a megjelenési formákban kimutatható változásokat (utóbbiak esetében a digitális tartalomhordozók elterjedése talán a legizgalmasabb tendencia). Változnak az írói attitűdök és az olvasói szokások. Érzékelhető egyfelől a szélesebb közönségrétegeknek az irodalomtól való elfordulása, másfelől az irodalom és művészet mintha „utánuk menve” egyre inkább bulvárosodna. Tapasztalható egyfelől a felnövekvő generációk technokrata beállítódása, de legalább ilyen mértékben érhető tetten az olcsó romantika iránti igény. Egyes felmérések szerint állítólag növekszik a fiatalok körében a funkcionális analfabéták száma, ugyanakkor soha ennyien és ilyen intenzitással nem írtak-olvastak-kommunikáltak a modern technika adta lehetőségeknek köszönhetően.

Mindezek közepette igencsak nehéz megjósolni, hogyan és mennyiben fog megváltozni a közeli és távoli jövőben az irodalom, az író, az olvasó. Én szeretném hinni, hogy az irodalom és a művészet továbbra is elengedhetetlen szükséglete marad az embernek (mint tudjuk a mondásból, zene nélkül például lehet élni, csak nem érdemes), és mindig lesznek olyanok is, akik továbbviszik és tökéletesítik az elődök kialakította hagyományt, de olyanok is, akik folyton megújítják, ha kell, felrúgva minden kialakult konvenciót. Szeretném azt is hinni, hogy az új közlési formáknak, elsősorban az internetnek köszönhetően a kultúra hozzáférhetősége demokratizálódik. Ugyanakkor látom annak veszélyét, hogy – részben a fentiek miatt is – az irodalom felhígulhat, olcsó tömegcikké válhat. Nem jó, ha egymással szemben áll az elit- és a tömegkultúra, de az sem kívánatos, hogy az előbbi feloldódjon az utóbbiban. Hogy épp fordítva történjen, arra viszont nem látok esélyt…

Mit jelent számodra a virtuális könyv? Változott ettől  a "játéktól" az irodalomhoz, könyvkiadáshoz, íróhoz és olvasóhoz való viszonyod? Tervezel-e újabb ilyen akciót?

VakCina című vegyes műfajú könyvem megteremtése talán a legnagyobb szabású internetes kísérletem volt, amelyben a valós és képzetes tartalmak közötti átjárhatóság lehetőségeit feszegettem. Lázas igyekezettel dolgoztam ki az ötletet, azon voltam, hogy a virtuális könyvbemutató révén valóban megteremtődjön a más formában nem létező könyv. A szövegtest nélküli, csak a róla alkotott vélekedések és a vele kapcsolatos megnyilvánulások által megképzett könyv projektuma nagyban hasonlít a Szembesülés egyik alapötletéhez, amelyben a meg nem írt cselekményregényt a köré írt esszéregénnyel teszem létezővé; az egyik nagy különbség az, hogy könyv alakú megjelenése okán a Szembesülés mégis testet öltött, míg a VakCina csupán az internetes térben teremtődött meg, a másik nagy eltérés, hogy a Szembesülés egyszemélyes szerzői munkám eredménye, a VakCina pedig részben kollektív alkotás, másfél tucatnyi szerzőtársam működött közre létrehozásában vagy a könyvbemutatón és az állófogadáson való részvétellel (köztük olyan jelességek, mint György Péter és Váncsa István), vagy a csevegőszobákban kifejtett aktivitással, vagy azzal, hogy bizonyos fórumokon interjúkat készítettek velem a könyv megjelenése alkalmából, netán teret adtak oldalaikon felhívásaimnak, avagy egyszerűen csak dedikáltattak maguknak egy virtuális példányt (illetve arra is van példám, hogy szorgos olvasóm egy könyves honlapon kedvenc olvasmányaként jelölte meg a VakCinát).

De mindez elég régen volt, lassan hét éve annak, hogy régi honlapom, az UngParty keretet biztosított a projektumnak. Azóta több mindennel kísérleteztem, voltak egyéni és kollektív akcióim, írtam hozott anyagból szonetteket, idegen nyelvű könyvekből számomra fordított mondatok köré kanyarítottam novellát, sokadmagammal Godot-ra vártam a virtuális térben, politikai tiltakozás gyanánt elfoglaltuk egy Csontváry-festmény hídfőjét, virtuális öngyilkosságot hajtottam végre, írtam fiktív könyvekről valós recenziókat, műfordítottam verset nem létező eredetiből, felvettem a piréz nemzetiséget, a Kilencek, Nyolcak, Hetek stb. mintájára egyemberként létrehoztam az Egyek csoportot… A legérdekesebb, időről időre megújuló projektumom talán az, amelyben a nem létező szavak enciklopédiájának egyes címszavait írjuk meg a magunk ötletei alapján állandó és alkalmi internetes partnereimmel, a legtartalmasabbnak pedig talán A Semmi apoteózisa címmel tartott blog-performanszomat vélem, amelynek során virtuális ungvári helyszínen tartottam ugyancsak virtuális, de igen gazdagon megkomponált, blogomban percről percre követhető előadást. Ja és: legutóbbi ötletem nyomán egy nem létező Esterházy-könyv recepcióját is megalkottuk néhány blogger-társammal.

Ezek a nagyon is komolyan vett játékok, csakúgy mint a virtuális könyv, úgy érzem, alkotói énem szerves részét képezik, egyben az internetes tér lehetőségeit puhatoló kísérleteknek is tekinthetők. Minden bizonnyal sokkal többrétűvé tették a viszonyomat műhöz és befogadójához, és megengedték számomra, hogy az alkotási folyamatot időnként interakcióként értelmezzem, illetve fontos adalékokat gyűjtsek (és gyártsak) a létezés komplexicitását valló elméletemhez.

Azt egyelőre nem tudom, lesznek-e további hasonló akcióim. Kész tervem nincsen, de ahogy másban, e tekintetben sem vagyok tervezgető típus: ha születik egy jó écesz, az jó, ha valami megvalósul belőle, az még jobb, de ha csendben felkerül az ötletekkel amúgy is teli padlásra, az sem tesz szomorúvá.

 internetes tartalokeresés | virtuális valóság - kollektív tudat