Eléggé lehangolt tónusú bejegyzést helyezett el blogjában El Lobo - A farkas (azaz Bognár László, aki az utóbbi időben már nem használja jól bejáratott bloggernevét, ebből is látszik, hogy gondja van ezzel a megjelenési formával). Úgy találja, a webnaplók elterjedésével nem született új, más minőség a cybertérben,  hiszen "aligha más minőség, ha a spirálfüzetből a szöveg, a fotóalbumból a fotó, a magnóról, iPodról a hang netre költözik". Szerinte ma bloggerré vagy a "tisztes iparos" válhat szakmai szövegei révén, vagy "a virtuális Hyde Park hangos nyomoronca, akinek megbecsülése egyenesen arányos csiszolatlan hangja bődülésével, erejével." Sok ebben az igazság, és talán még több a keserűség. Felvetését azonban nem akarom sem elemezni, sem továbbgondolni - nekem a magam bloggerkedésével van gondom. Mégpedig a következő.

Nem véletlen, hogy erősen megfogyatkoztak bejegyzéseim. Ennek fő oka nem az, hogy az utóbbi időben kevesebb időt tudok számítógép előtt ülve tölteni, még csak nem is az, hogy életem kevésbé eseménydús, mint évekkel korábban. A fő ok az, hogy amiről és amit napi rendszerességgel írhatnék, nem érdekel eléggé ahhoz, hogy szükségesnek találjam lejegyzeni, illetve olyan problémák övezik az esetleg elmondandókat, amelyeket feszegetni már nincsen ingerenciám. Adhatna állandó témát például az ukrajnai politika és közélet. Erről azonban szinte soha nem írok, mint ahogy az időjárásról sem: olyan külső körülménynek tekintem, amelyre befolyásom nincsen, s amelyről azon túl, hogy megtanultam eredményesen védekezni ellene, ritkán van mondanivalóm. De írhatnék naponta a kárpátaljai magyarság ügyeiről is, erről viszont, úgy érzem, szinte mindent megírtam már, s ha van is mindig új és új ügy, arra az én régi véleményem tökéletesen ráillik, fölösleges hát bármit megismételnem. Elég nehéz lenne érdemben  szólni  a magyarországi helyzetről: bár ez valóban érdekel és foglalkoztat, itt (talán sokakkal együtt) olyan sajátos csapdahelyzetbe kerültem, amely sokkal inkább indokolja a hallgatást, mint a megszólalást. Lennének továbbá a napi gondok, a család és a magam ügyei - de már nincsen bennem különösebb késztetés arra, hogy magánéletemet kiteregessem a világnak. Marad tehát nagyjából az a szál, amelyet írói énem kiterjesztésének gondoltam: ti. hogy rendszeresen beszámolok alkotói munkámról, illetve közlöm műveimet. Itt meg az a helyzet, hogy a korábbinál sokkal kevesebbet dolgozom és publikálok, ebből a produktumomból egyfelől nehéz lenne intenzív blogolást összehozni, másfelől meg erős kétségeim vannak az olvasói érdeklődést illetően: egy hevenyészett politikai felcsattanás jóval nagyobb érdeklődést vált ki, mint a legveretesebb szonett, s ez, mitagadás, visszatart abban, hogy új szépirodalmi munkáimat itt rendszeresen közzétegyem. No és lennének, lehetnének még a játékok, az interakciók, az olvasóim és bloggertársaim sokaságát megmozgató projektek - de ezekhez meg fáradtnak, fásultnak érzem magam; ötleteim lennének is, de hiányzik az elszántságom ahhoz, hogy véghez is vigyem őket. Így aztán gyérülnek, rövidülnek a bejegyzések, és félő, hogy érdektelenednek is. A blogolás helyett mostanában inkább építgetem, komótosan webre viszem "a múltamat", most épp legutóbbi verseskötetem anyagát és a velem készült interjúkat rendezem weblapokká.

Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezt a helyzetet állandónak, változtathatatlannak tekinteném. Bármikor előfordulhat, hogy felélénkül a blogtevékenységem - de azt sem tartom teljesen kizártnak, hogy bekövetkezik a pillanat, amikor az abbahagyás vagy hosszabb szüneteltetés mellett döntök. Hiszen a blogok útjai kifürkészhetetlenek.