Az 1980-as években írt verseim közül - a Három másodpercemet és a Tövisek köztet leszámítva - nyilván a Csak és A szó az a kettő, amelyiket a legtöbben ismerik tőlem, ezek jelentek meg a legtöbbször, annak idején a napi sajtóban, később különböző antológiákban és soros, illetve válogatott verseket tartalmazó könyveimben - de találkoztam már velük ismeretlen gyűjtögetők versblogjaiban is. A szó bekerült több olyan válogatásba, amelyek a költők és az anyanyelv viszonyát voltak hivatottak bemutatni - a Csakot pedig még csak meg is zenésítették (alább meghallgatható). Én pedig írói oldalamon a verseim archiválásában épp most értem hozzájuk, mint jellemzőket, betűzöm ide is.
Csak
nem szikla
csak kövek
nem Ige
csak szöveg
nem rokokó
hanem giccs
úgysegélj helyett
segíts
nem otthon
csak szállás
nem bánat
csak bánás
nem éget
csak ragyog
nem kínoz
csak sajog
nem kényszer
csak szokásból
nem örökmécs
csak gázspór
nem torzó
mert nyomorék
szárnyak helyett
buborék
nem stigma
csak piszok
nem átok
csak szitok
nem megrendít
csak hiszed
nem kereszt
csak viszed
nem ítélet
csak rossz vád
Isten helyett
az ostyát
A szó
Versemből visszanéz és rám mered,
hulltában vádol: létre mért is hívtam,
miért is küzdtem érte áldott kínban,
ha megtartanom immár nem lehet.
Versemből hull és sárban hempereg,
meg nem rendít már, nézem csak blazírtan,
az elsők hulltán történt csak, hogy sírtam,
s azóta sárba hullott rengeteg.
Versemből hull a szó és lápba fordul,
majd fulladásos görcsbe merevül,
vonaglik, díszét tépi oly bolondul,
de nem szakad a bársony és a tüll.
Nézem, s az önvád éled (hűl a hit):
Rá miért is adtam béklyót: díszeit.
(1985)
