Berniczky Éva

Apáca-ice

Nem sokkal halála előtt láttam teljes ragyogásban fagylaltot nyalni Teofániát. Bámultam az utca túloldaláról, valószerűtlen látványa elbűvölt. Az egyik kerítés kőpárkányán telepedett le, nem messze a katedrálistól. Fekete szoknyája elegánsan omlott végig a betonon, az élvezettől krétafehér arca túlcsordult fityuláján. Egész viselete ellentmondott bűnös nyalakodásának, furcsálltam is, hogy ugyanazt műveli, amit bárki közönséges halandó a forróságban. Azzal a különbséggel, hogy a hűvös csemege az alatt a rövidke idő alatt, amíg isten szolgálóleánya nyalta, fogyásával egyenes arányban magasztosodott, légiesedett. A földi jó mennyeivé vált, mire elfogyott. A tölcsérbe halmozott gombócok a nővér kezében elvesztették súlyukat, megteltek könnyedséggel, az égbolt lebegő rózsaszínjével.

Olyannyira, hogy emelni kezdték a nyalakodót, megszabadították törékeny alakját a fekete-fehér súlyától. Vagy fordítva történt, keményített fityulája szakította fel a kikezdhetetlen egészet a magasban, fejfedőjének éle nyomán feslett fel a lég, nem lehetett pontosan behatárolni, mikor és hol, és meddig. Az öreg apáca olyan leplezetlen kéjjel nyalakodott, hogy szemem láttára egyszerre nyílt meg fölötte az ég és talpa alatt a föld. A bűn Teofánia átlátszó lelkén keresztül ért egybe az erénnyel. Azt azonban, bármennyire meregettem a szememet, nem sikerült kivennem, hol ér véget az egyik, és hol veszi kezdetét a másik. Így vész el egy apáca, döbbentem rá. Eltűnik, eltűnünk vele együtt lassan. Bár minden következő nyalásával kevesebbek lettünk, fogytán fogytak odafenn a gomolyfelhők gömbjei, kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy szabaduló lénye jogosan nyalja el fejünk felől az ég rózsaszínjét. A mellette elhaladó járókelők is törvényszerűen meztelenedtek le. Abban, ahogyan a kifogástalanul beöltözött apáca körbenyalta fagylaltját, benne volt örök idők végleges és visszafordíthatatlan szabadulása. Nemcsak hajdani börtönökből, nemcsak abból a zárkából, amelyben az ártatlan Teofániát tartották fogva nyolc teljes évig, hanem a képzelet zárt tereiből is, házainak rejtekéből, pincéiből, padlásairól, nyirkos vermeiből, bunkereiből, sivár kaszárnyáiból. Minden nyalásával csökkent a környék ártalmas zugolyainak a száma, mint világcella, nyikorogva kinyílt a Káptalan.

Úgy emlékszem, lehetett bármilyen napszak, mindig magától értetődőnek vettem, ha ajtónk nyílásában ott mosolygott alázatosan a nyolcvanas éveihez közelítő apácaszomszédunk. Legtöbbször arra kért, vigyem el valahová, életbe vágó lenne, és én munkámat megszakítva engedelmesen azonnal szedelőzködtem. Teofánia türelmesen megvárta, amíg kigördülök a garázsból, közben legalább kétszer megáldott. Cserébe megpróbáltam olyan képet vágni, mintha tisztább lennék annál, aki egy perccel ezelőtt voltam. Betámogattam az autóba, s amikor megkérdezem, hová megyünk, rendszerint kétségbeesetten pislogott. Ilyenkor ország-várost játszottunk, soroltam a környék településeinek nevét magyarul-ukránul, ő pedig kiválasztotta a megfelelőt. Utoljára Őrbe szállítottam. Számomra is talány, miért teljesítettem a szenilis öregasszony rögeszmés kéréseit. Ráadásul Őrben kiderült, meg sem tudja nevezni, kihez jöttünk, ehelyett hosszan mesélt egy szent asszonyról. Végül, mint avatott szentkutatónak, mindent sikerült kiderítenem a keresett személyről, megtaláltam a munkahelyét, a házukat, már az is valami, gondoltam, ha ez a nő egyáltalán létezik, merthogy különben éppen elutazott. Biztosan így van rendjén, mondta Teofánia nővér, most legalább saját szememmel meggyőződhettem arról, futatta végig szemét a felkutatott lakóház kiskertjében kókadozó virágokon, mennyire szereti ismerőse a szépet. Majd, mint aki jól végezte dolgát, visszakászálódott az autóba. Útban hazafelé azt hajtogatta, milyen fontos volt eljönnie ide, mennyire hálás nekem, hogy segítettem ebben. Eszembe sem jutott kételkedni a szavaiban, sokkal hiábavalóbb utakat megtettem már vele. Szerintem az erős kontraszt tartott össze minket, az ízig-vérig világi szállította lelkigyakorlatra a beöltözött apácát. Legszívesebben ki sem szállt volna az autómból, mindenhová velem jött volna, csak azért nem tehette, mert eltűnt az útlevele, nem is akárhol, hanem Lembergben, a legutóbbi pápalátogatáson. Ami nem csoda, a sok esőzéstől akkorára verődött ott a sár, térdig jártak benne, mire elérték kijelölt helyüket, deréktól lefelé eltűntek a suhogó szoknyák, onnantól agyagból korongolódott a tengersok apáca. Ez tetszett nekem, mint gyereknek a mese a felnőttek rosszalkodásairól. Teofánia nővér mindig észrevette rajtam a világi pajzánságot, amely nem restellte gyúrni, dagonyázni, formázni a sarat a Szent Atya előtt. Elmormolt egy imát, értem vagy a lembergi szertartáson mögötte ülő fiatalemberért, aki akkor elkérte az útlevelét, hogy összevesse a magáéval, aztán már nem adta vissza. Fölösleges lett volna rákérdeznem, egyáltalán miért adta oda, s ha már odaadta, miért nem kérte vissza. Nem biztos, hogy meg akartam érteni, meg aztán Teofánia nővér még soha semmire nem adott érdemi választ. Nyolc évig ült börtönben valahol Oroszországban, velem fordítatta le ukránból magyarra a visszaemlékezését, és abban sem találtam semmire magyarázatot. A válaszok belevesztek az időtelenség unalmába. Megelégedtem a feltételezéssel, miszerint Teofánia nővér minden bizonnyal találkozott Ivan Gyenyiszoviccsal.

Amikor utoljára bámultam az utca túloldaláról, ledéren a ruhája fölött viselte a lelkét, rendkívüli meztelensége a nyelve hegyéig ért. Játékosan, fesztelen bujasággal nyalta a fagylaltját, egészen zavarba hozott. Álltam vele szemben, türelmesen megvártam, amíg makulátlanra takarítja a környéket, akár hajnalban az utcaseprők. Pedig dél volt, fejünk felett olvadoztak a felhők, folytak, csorogtak végig a fordított tölcséreken, a katedrális tornyain. Széles vásznon fényesedett a lég. Az sem kerülhette el a figyelmemet, hogy az apáca leette amúgy kifogástalan viseletét. Átlátszó lelke alatt ott éktelenkedett fekete szoknyáján az ég rózsaszínű cseppje.

Megjelent: Líra KönyvKlub magazin, 2010/04.

Több Berniczky

Berniczky Éva írói oldala