Alig emlékeztem erre a 2004-ben írt novellámra, pedig meg is jelent a Véletlen Balett búcsúszámában, 2005-ben. Most, öt-hat év távlatából, hogy publikációim rendezése közben újraolvastam, eléggé meglepett: a hang, amelyet megütök, egyetlen más írásomra sem jellemző. Mint érdekességet, ajánlom figyelmetekbe:
Mint a tévében
Nem is gondoltam, hogy ilyen jó lesz neki a szekrényben. Csak első este ordított, de azt nem hallottuk, mert elmentünk otthonról. Hát nem igaz, hogy miatta még szombaton se járhassunk el sehová. Jó későn hazaértünk, csend volt, mint a kriptában. Na, ez megfulladt, mondta a feleségem. Fulladt a lófaszt, szívós kis patkány. És valóban. Kutyabaja, csak elaludt, mert kifáradt, annyit bőgött.
Reggeltől aztán már csak szipogott, nyöszörgött, de az állandó üvöltést abbahagyta. Megértette, éppen ezért vertem el alaposan a seggét és zártam be a szekrénybe, mert már az idegeimre ment, hogy megállás nélkül vonít. Beadtunk pár szelet kenyeret meg egy üveg kólát, azzal elvolt estig. Te, és vécére se engedjük, kérdezte a feleségem. Minek, úgyis mindig behugyozott éjszaka, néha még nappal is. Van ott a szekrény alján mindenféle rongy, ellesz azzal. Majd ha megérdemli, kijöhet.
A harmadik napon a feleségem csak rányitotta az ajtót. A gyerek nem mutatta, hogy rosszul érezné ott benn magát. Hátrahúzódott, egészen a sarokba. Hát akkor jól van, itt fog lakni. Legalább nincs folyton láb alatt. Fél kenyér, flakon kóla, és nincs üvöltés meg mászkálás, nem áll elém, ha tévézek és nem dönti fel a sörömet.
De az anya az mégiscsak anya. Amikor beivott, mindig megsajnálta. Láttam, amikor kitakarította a szekrényt. Akkorra már rohadtul nagy büdösség jött onnan. Hát kiszedte a szaros meg hugyos rongyokat, berakott tisztákat, meg két nagy kartondobozt, megmutatta, melyikbe kell tenni, ami koszos. Megértette, okos gyerek. A szivacsról is egyből tudta, azon kell aludni.
Kapott csokoládét is, mindig, amikor elmentünk este.
Jó volt neki a szekrényben.
Még irigyeltem is. Csak fekszik, nem kell csinálni semmit, mégis kap kaját és kólát, amit a legjobban szeret, jobban, mint én a sört. Reggel nem csörög a fejénél az a kurva vekker, nem pofázik neki a főnök, és ha elmegy a kocsmába, nem kell számolgatnia, jut-e pénze még egy rundóra. Fekszik a sötétben, fel is állhat vagy tehet pár lépést, hatalmas az a szekrény, felnőtt is elférne benne, nemhogy ilyen kis vakarcs.
Te, én megmosdatnám, már nagyon büdös, mondogatta a feleségem napokig. De amikor rászánta magát, a gyerek visítani kezdett, nem akart kijönni, félt a fénytől. Hagyd a picsába, látod, jó így neki, hát nem igaz, hogy nem tudod békén hagyni. Azért zártam be, hogy ne üvöltsön, te meg visíttatod, nem hallom a tévét, képzeld, két homokost kivégeztek Afgánban. Nagy bűn ez náluk, tiltja a moszlim. Vagy az iszlám, vagy hogy a rossebbe hívják a vallásukat. Odaállították őket egy fal alá, aztán egy dózerral hátulról neki, rájuk döntötték az egészet. Na ezek a rohadékok sem buziznak többet.
Akkor rend lett egy ideig. A gyerek kapott mindig kaját meg kólát, csend volt, semmi arénázás, sem amikor hazajöttem, sem amikor elmentünk.
Csak azok a mocsadék szomszédok ne baszogattak volna. Hogy hát hol van a gyerek, olyan rég nem látták, azelőtt mindig hallották, ahogy játszik vagy sír. Hát mi a fasz közük van hozzá. Mégis mondani kellene valamit, még majd ránk hozzák a hatóságot, kárált az asszony. Hát mondjad, hogy a nagyanyjánál van. Miféle nagyanyjánál, én sosem ismertem az anyámat, a tiéd meg rég feldobta a talpát, mondta, na ja, de ezt meg honnan tudnák ezek a barmok a szomszédban. Ebben maradtunk.
Hát erre meg nem rákezdték, és mikor jön haza. Csak tudnám, mi a kurva életnek nem törődnek a saját dolgukkal. Jön, amikor ott megunja, mondtam. De hát kezdődik az iskola, be kell íratni, éppen hatéves, nem? No, ez betette az ajtót. Jól elküldtem őket az anyjuk valagába, nekem ne játssza az eszét minden rohadék.
Élnek ilyen tetűk a világban, belepofáznak az ember életébe, hogy dögölnének meg, ahányan vannak.
Mégsem kellett volna úgy elküldenem azt a vén faszit meg azt a másikat, a szemüveges főokost, mert biztos azok hozták ránk a hatóságot. Jött valami hülye kényes picsa, mondta, innen meg onnan, szociális meg gyámügyi, vagy mi a szar, bejelentés érkezett, hogy a gyerek már hónapok óta, hát vajon hol lehet. No, ha ezt is elküldöm az anyjába, annak rossz vége lesz, gondoltam, hát elővettem a jobbik modoromat, ahogy azzal a szemét főnökömmel is beszélek, de a lakásba nem engedtem be, pedig nagyon akart volna. Ez magánlaksértés, kérem, ide akkor jöhet be, ha én hívom vagy ha hozza a yardot és papírt a bíróságról, ugye érti. A gyereket pedig akkor küldöm el a rokonokhoz, amikor akarom. Erre jött azzal, kellene a cím vagy telefonszám. Hát jó, jöjjön el holnap, megkeresem, valahová fel van írva. És nem is izgul a kislányért? Mi a francnak izgulnék, jó helyen van, nem először nyaral nélkülünk, hozzák-viszik, megbízom bennük, hiszen közeli rokonok, sógorbátyámék, nem én járok utánuk, ők jönnek és könyörögnek, mert nekik nincs gyerekük, nem is lehet, beteg az asszony, hát már mért ne engedném el a kölyköt, ezzel csak jót teszek mindenkinek, kényeztetik, szeretik, a gyerek is őket, és vigyorogtam, mint a szilveszteri malac.
Elhitte, másnap nem jött, pedig adtam volna jó kis címet ötszáz kilométerre és olyan telefont, amin géphang van éjjel-nappal, jól kibasztam volna vele, de hát nem jött, megbízott bennem, megnyertem a dumámmal, hogy azoknak nem lehet gyerekük, beteg az asszony, ezt is hogy találtam ki, a feleségem csak csodálkozott, mint a felcsinált szűzlány. Akkortól a szomszédok is befogták a pofájukat. No jól van, végre hagyják élni az embert.
A feleségem meg következő este direkt nyitva hagyta a szekrényajtót, láttam, nem fordította rá a kulcsot, és még kis rést is hagyott. Mindig ilyen jószívű, ha jobban beszop. Nagyon bepipultam, de nem szóltam, hátha mégis ideeszi a nyavalya azt a kurva gyámügyist. Néha csak ki kell engedni a szekrényből a kölyköt, hát jöjjön most ki egy kicsit, nem bánom, kint maradhat egész estére, ha nem fog ordítani és nem idegesít az összevissza mászkálásával.
De nem jött. Behúzódott abba a sarokba, ahonnan a résen át látta a tévét. No, jól van, gondoltam, okos gyerek, rájött, jobb ez, mint virnyítani. Csak ne lenne olyan büdös. De meg lehet szokni. Telente az anyám is behozta a csirkéket a konyhába, ha a hidegben nem akartak tojni. Áradt a tyúkszar párája, felfordult a gyomrom, ahányszor beléptem, de pár nap múlva aztán már fel sem tűnt, reggeliztük a bűzben a friss tojást.
Tiszta nyugiság volt az élet, de pár nap múlva csak megtörtént a baj. Jövök haza a melóból, hát már az udvaron hallom, hogy ordít, üvölt, mint régen, talán még hangosabban, hogy szétmegy bele a fejem.
Hát mi a lófasz van itt. Berontok, látom, véres a pofája, folyik az orrából, áll a szoba közepén és bömböl. Biztosan kijött, elesett, beverte az orrát, hát most csinálja a fesztivált. Az anyja meg döglik az ágyon, részeg, mint a segg, nem is bír felállni, hülyén csak vigyorog, kijött, látod, kijött, nem fél tőlem, egyáltalán nem fél. Fogtam a kölyköt, jól megráztam, bebasztam a szekrénybe, de már nem bírt elhallgatni, üvöltött, mint egy állat. Megfojtom, ordítottam én is, nyitottam a szekrényt, éppen jól elkaptam volna a nyakát, hát nem rám akad valaki hátulról. A szemüveges faszi a szomszédból. Akkor előbb téged fojtalak meg. Erre rákezd kiabálni az is, hogy már felhívták a zsarukat, itt lesznek mindjárt. Addig még megöllek, te mocsok. De akkor már szólt a sziréna, mindenki óbégatott, én meg ütöttem, vágtam, amit értem, jól szétvertem a pofáját, meg félig azt a kurva lakást is. El kellett törniük a karomat, hogy leálljak. Ilyen rohadt szemét tetűk élnek a világban.
Én ezekre is rádönteném a falat, mint a tévében arra a két afgán buzira.
Blogomból átvette a Káfé Főnix: Mint a tévében
